Mély és pihentető alvásból nyugodtan ébredve rápillantok az órámra: hajnali 3:25. Az ébresztőnek csak öt perc múlva kéne szólnia – de, már nem fog! Olyan energiával ugrok ki ágyamból és készülök a mai túrára, mint ahogy mások átfordulnak egyik oldalról a másikra e korai órában. Nincs mese: ki kell használni a legálisan kint tölthető 15 óra összes percét. Ez az első lecke, amit megtanultam. A teljes táv bő felénél járva azonban rájöttem, hogy a Kéktúra lényegében arra tanított meg, amire e vészterhes időszakban (és azon túl is) a legnagyobb szükségünk van: örülni annak, ami van, értékelni mindazt, amit még csinálhatunk és kihozni ebből a helyzetből a legtöbbet.
Bevallom őszintén: a Kéktúra teljesítése nem, hogy az első tételek között, de egyáltalán a bakancslistámon nem szerepelt. Évek óta túravezetőként-utazásszervezőként (is) dolgozva számomra az volt magától értetődő, hogy magyar csoportokat kalauzolok el kedvenc térségembe, a Közel-Keletre vagy éppen az Alpok és a Tátrák bérceire. Hálás vagyok azért, hogy megannyi csodálatos helyre eljutottam az elmúlt évek során és átadhattam e helyek iránt érzett szeretetemet utastársaimnak. Ennyi utazás mellett azonban a hazai tájak felfedezésére már se időm, se energiám nem maradt.
Aztán jött a világjárvány… Ahogy azt megelőzően folyamatosan tágult a mentális térképem, a fokozatos korlátozásokkal egy év alatt ez a folyamat megfordult. Először a Közel-Kelet, majd Európa és végül kis hazánk “esett el”. A rengeteg utazási terv, álom és vágy – ha nem is mentek a kukába, de – a legalsó fiók legmélyebb zugába kerültek. Míg racionálisan próbáltam küzdeni egy ideig e teljesen szürreális helyzet ellen, a szívem mélyén tudtam: teljesen felesleges a jelenlegi helyzetben olyan után vágyakozni, ami nem kivitelezhető.
Menni vagy nem menni?
Ahogy az agyam küzdelme is fokozatos alábbhagyott és elfogadta a keserű valóságot, a racionalitás energiái szépen átcsaptak a tervezésbe-szervezésbe. S mivel a terep – Magyarország – szégyen-szemre számomra ugyanolyan ismeretlen volt, mint évekkel ezelőtt a Közel-Kelet bármelyik országa, szükség is volt az alapos és körültekintő tervezésre…
Így hát, jött a nagy elhatározás: hazai tájak felfedezése egynapos túrák keretében. Ameddig a határok és a belföldi szállások zárva, de – más európai országgal szemben – nálunk még szabadon lehet mozogni reggel 5 és este 8 között. Mivel teljesítményorientált vagyok, a Budapest környéki körtúrák mellett megfogant a Kéktúra és a vele járó pecsétgyűjtés gondolata is. A gondolatot pedig tettek követték…
A mögöttem álló 25 túranap eredményeképpen a hivatalos 1171 kilométeres távolság közel 60%-át, 660,4 kilométert már teljesítettem, 152 pecsétből 89 már a Kékfüzetem lapjait ékesíti. A megtett távolság és a pecsétek száma önmagában is boldogsággal tölt el. A Kéktúrázás azonban ennél sokkal többet adott nekem.
Mit ad a Kéktúrázás nekem?
Sosem voltam éjjeli bagoly. A túranapok maximalizálása miatti rendszeres hajnali kelésekkel azonban az elmúlt hónapokban a bioritmusom beállt egy egészséges egyensúlyba: este 9-kor alvás, 3:30-kor kelés. Ez a rendszeresség az életemben pedig általánosan jót tett a szervezetemnek. Mindazonáltal már elképzelni sem tudom, milyen lesz, amikor a korlátozások feloldása után egy baráti összejövetelen leszek este 9 után… Jó, ha kispárnával készülök!
Heti 3-4 túrával, általában 25-35 kilométeres etapokat teljesítve, pont a korlátozások idején sikerült a rendszeres mozgást beépíteni az életembe. Erre azelőtt sajnos nem mindig volt lehetőségem. A friss levegőn való aktív mozgásnak köszönhetően a 2020-as “karantén kilók” is pár hét alatt eltűntek. Arról nem is beszélve, hogy a természetben legálisan lehetek egész nap maszk nélkül. Önmagában már csak ezért is érdemes kiszabadulni a város és a korlátozások fogságából!
Tősgyökeres budapestiként életemben nem töltöttem ennyi időt a magyar vidéken. Olyan ismert és eldugott, kulturális és természeti kincseit fedeztem fel az országnak, amikről korábban csak olvastam és ahová a későbbiekben is örömmel vissza fogok térni. Sosem gondoltam volna, hogy fejből fogom tudni, hogy bizonyos apró falvakba hogyan lehet eljutni. Vagy egyáltalán azt, hogy vannak ilyen nevű települések… A téli Kéktúrázás legnagyobb kincsét azonban a túraindító gyönyörű napfelkelték és túrazáró napnyugták jelentették.
A természetjárás mellett a Kéktúra ösvényeinek taposása automatikusan párosult a vidéki magyar valóság megismerésével. Megtanultam, hogy délután csak egy buszjárat van, amit el kell érnem ahhoz, hogy 8-ig visszaérjek Budapestre. Megtanultam, milyen az, ha a boltok – jó esetben! – csak délután 2-ig vannak nyitva és a kínálat messze nem olyan, mint egy nagyvárosi szupermarketben. De, ami a legfontosabb: megtanultam értékelni és hálát adni azért, ahol és amilyen körülmények között lakom a fővárosban. Eddig csak hallomásból vagy hírekből tájékozódtam, most azonban már saját szememmel is láthattam a hatalmas, és sok esetben elszomorító különbségeket Budapest és a vidék között.
Túravezetőként nemcsak az utazás élménye, hanem a szervezés izgalmai is hiányoznak. A korlátozások és a szabályok betartása melletti, egynapos Kéktúrázás azonban visszahozta az életembe az utazástervezés fantasztikus érzését. A Kéktúrázásba azonban mindenki vágjon bele, aki amellett, hogy szeretné felfedezni az ország kincseit, hazai terepen szeretnék elsajátítani egy túranap megszervezésének csínját-bínját.
Túl a teljes táv felén a Kéktúra számomra már sokkal többet jelent, mint végigmenni Magyarország leghosszabb túraútján. Egyfelől segít abban, hogy egy-egy napra kiszakadjak a valóságból és a – rádióból ismert tiszai vízállás-jelentéshez hasonló – napi fertőzöttek száma helyett más számokra koncentráljak: a napi távolságra és a begyűjtendő pecsétekre. Másfelől a mindennapjainkat átható bizonytalanság közepette a Kéktúra egy hosszabb távú (és reális!) célt adott, amiért érdemes nap, mint nap felkelni. S végül szabadságot. Mentális és fizikai szabadságot akkor, amikor minden csak a korlátokról szól.
A cikket Cseh Zsombor, a WanderWell túravezetője írta. Fotók: Cseh Zsombor
