Képzeljük el, hogy mogoték (elszigetelt, meredek oldalú hegycsúcs) árnyékában, patakokon át, néhol erdőben, néhol tisztáson, dohányvidékek mentén járjuk be Kuba kevésbé ismert szegletét. Olyan helyen járunk, amelyet ritkán azonosítunk ezzel az arcával: amikor Kubára gondolunk, legtöbbször a fehér, homokos tengerpartok, a rum, a dohány illata és Havanna jut eszünkbe.
A dohány viszont valahol megterem, és Viñales a tökéletes hely arra, hogy közelről lássuk, honnan indul a legendás kubai szivar története. Mindezt négylábú pajtásaink kíséretében tehetjük. Ez Kuba vidéki lelke: vörös föld, zöld mogoték és lassú ritmus.
A völgy, ahol a csend beszél
Viñales 1999 óta az UNESCO Világörökség része, nem véletlenül. Lélegzetelállító tájai és kulturális jelentősége páratlan. A Csend völgyében (Valle del Silencio) tényleg csak a természet motoszkálását lehet hallani. Kuba alapjáraton is kiszakít a nyüzsgésből, a rohanásból, a türelmetlen hozzáállásból és a zajos online térből.
A paták dobogása, a reccsenő gallyak, a patak csobogása, a felszálló madarak szárnycsapásai mellett csak az ámuldozó utastársak hangjai ölelik körbe a tájat. A túra jellemzően a völgy alján indul, majd vörös földes ösvényeken halad tovább pálmák árnyékában, mogoték lábánál, dohányültetvények között. A mogoték – ezek a jellegzetes mészkősziklák – több millió év alatt formálódtak, és olyan karsztvidéket hoztak létre, ami a világon is ritkaság. A táj egyszerre buja és nyers, és ahogy a lovunk ritmusa felveszi a tempót, teljesen más szemszögből látjuk Kubát. A nap sugarai átszűrődnek a pálmák levelei között, a vörös talajon aranyló fény csillan.
Persze lehet úgy menni lovastúrákra, hogy órákon át vágtat az ember, és felhőtlenül szabadnak érzi magát, de egy lassabb, a környezetre is időt hagyó menetelés teret ad a csendnek és a gondolatoknak.
Ne hagyd ki az országról készült átfogó tudástárunkat! Tapasztalt utazók hiteles és hasznos információi. Minden, amit Kuba kapcsán tudni érdemes a látnivalókról, túrákról, belépőkről és ételekről. Megnézem!
Viñales a lovak nyelvén
Lovászunk lelkesedése és türelme sokat elárul arról, hogyan bánik a lovaival. Úgy beszél róluk, mintha a családtagjai lennének, és minden név mögött ott egy rövid, mosolyt csalogató történet. Megmosolyogtatja még azokat is, akik életükben először ülnek lóra.
Rövid eligazítás után – tartsuk a libasort, ha megáll az előttünk lévő ló pisilni, mindenki megáll –, jön a jobbra-balra irányítás. Ezek a lovak hozzászoktak, hogy olyanokkal dolgozzanak, akik semmit nem tudnak a lovakról.
A lovaglás élményéhez hozzátartozik a romantikus, vidéki hangulat is. Cowboy-kalapos campesinók (farmerek), poros ösvények, lassú ritmus, mindez karibi fénnyel és pálmákkal kombinálva. Viñales nem a klasszikus Kuba, de talán pont ezért annyira varázslatos.
Dohány, föld, emberi sorsok: a kubai vidéki élet színfalai mögött
A lovastúra valódi lelkét az emberek adják. A parasztgazdák lassú, mosolygós történetmesélése, a rumkóstoló, a frissen sodort szivar illata, a saját készítésű méz vagy kávé — ezek azok a pillanatok, amelyeket nem lehet imitálni, csak átélni.
A csodás tájak mellett van időnk megállni egy dohányföldnél, ahol maguktól a termesztőktől tanulhatunk a dohánytermesztés folyamatáról és a mögötte húzódó rendszerről. A dohány nem csupán növény Kuba gazdaságában – társadalmi történeteket hordoz.
A mi esetünkben egy szalmakalapot viselő gazda mesélt arról, hogy a kalapján az összekapcsolódó amerikai és kubai zászló kitűző ajándék volt egy amerikai turistacsapattól. Arra a kérdésre, hogy gond-e a viselése, csak annyit mondott: a problémák a politikában léteznek, nem az emberek között.
Angol és franciaszakot végzett az egyetemen, fordítónak készült, de állami szinten alig kapott fizető munkát — ami általános jelenség Kubában. Így került a dohányültetvényekre, ahol a termés 10%-át tarthatják meg, a többit az államnak szolgáltatják.
Viñales Kuba egyik mezőgazdaságilag legsikeresebb térsége: itt terem az ország legjobb dohánya, innen kerül ki a prémium szivarok alapanyaga. A mikroklíma miatt a termés minősége évtizedek óta páratlan. Mégis, itt sétálva nem modernitást látunk, hanem ökörrel szántó gazdákat, lovakkal húzott ekéket, kézi munkát. A táj szépsége és a lassú, vidéki ritmus könnyen elvarázsolja az embert. A romantikus kép mögött viszont kemény fizikai munka és megélhetési küzdelem van. Ezekben a beszélgetésekben érti meg igazán az ember, milyen a kubai vidéki élet.
Szivarfüst és canchanchara: a nap, amikor Viñales kicsit megnyílik
Miután végigkövetjük a dohánytermesztés lépéseit, és megismerjük az ország gazdasági helyzetére tett hatását, hátradőlhetünk egy hintaszékben, kipróbálhatjuk a szivart, és ihatunk egy kubai koktélt. A koktéloknál érdemes lehetőséget adni az addig ismeretlen variációknak is, például a jó nagy befőttesüvegben felszolgált kubai koktélnak, a canchancharának, amibe helyi méz is kerül.
Ahogy csavarják és meggyújtják a szivarokat, és a pöfékelés közben érkeznek a koktélok, a beszélgetés is elindul. A gazdák és lovászok mesélnek az életükről, a lehetőségeikről, vagy éppen azokról az álmaikról, amikről le kellett mondaniuk az országuk helyzetéből fakadóan. Mégis jut nekünk a mosolyukból, a reménykedéseikből, és a gondolatból, hogy milyen jó, hogy vannak még, akik kíváncsiak Kubára és eljönnek megnézni. Ha még tovább beszélgetünk velük, a mosoly mögött néha feltűnik egyfajta csendes elvágyódás is a tekintetükben.
Látogatásunk végén visszapattanunk a lovakra, és akár a tapasztalat, akár a koktél bátorsága segít, már könnyebben megy a lovak irányítása. Továbbhaladunk a buja vidéken, el-elcsípünk más földeken dolgozó munkásokat, akik mosolyogva legyintenek, vagy megemelik a kalapjukat.
Élményekkel telve ülünk be egy paladarba (lakásétterembe), ahol a helyiek a saját kertjükből főznek. Bármi is a menü, az minden bizonnyal friss, helyi és törődéssel készített vacsora lesz. A naplemente fényei megvilágítják a termőföldeket, a répák, jamgyökerek és édesburgonyák leveleit fújja a szél. A nap végére az ember nemcsak Viñalest érzi közelebb magához, hanem Kubát is.
(Képek: Plachy Dominika, Tárczy Annamária)
