Sztálin nem tudott se szeretni, se bízni az őt körülvevő emberekben. Földijeit, a grúzokat és saját családtagjait egyaránt sanyargatta, barátait, rokonait kivégeztette. Csupán egyvalaki volt képes meglágyítani, talán fel is melegíteni a szörnyű diktátor szívét.
Egy leharapott fül – a grúz ügy
A forradalom végül elkezdődött és 1917. november 7-én győzött is. Koba felvette a Sztálin (Acélos) nevet és a párt egyik legfontosabb embereként bekerült annak Központi Bizottságába, majd 1922-től pedig ő lett a párt főtitkára. Lenin ekkor már félt tőle, és megpróbálta eltávolítani a vezetésből – az úgynevezett „grúz ügy” segítségével.
A grúzok a forradalom győzelme után úgy gondolták, eljött a szabadságuk órája. Ahogy a gyűlölt cári karhatalmat és bürokráciát eltávolították az országukból, szinte azonnal napirendre vették a függetlenség kérdését. Sztálin viszont hallani sem akart erről. Erős ellenérzés volt benne saját földijei iránt, a grúzokat mind megvetendő, ostoba, az ortodox kereszténységhez ragaszkodó tuskóknak tartotta.
Lenin pártbizottságot szervezett a helyzet kivizsgálására, amelynek egyik tagja, a szintén grúz származású Ordzsonikidze, a bizottság ülésén azért, hogy Sztálin kedvében járjon, fülön harapta a grúz elnököt. Ezzel a tárgyalás és a grúz függetlenség is botrányba fulladt, a grúzok pedig a mai napig emlegetik az esetet.
A történtek elmélyítették a Lenin és Sztálin közötti ellentéteket. Az idősödő pártvezér Sztálint tette felelőssé a botrányért, nagyorosz sovinizmussal vádolta meg és megpróbálta leváltani, ám a sors közbeszólt: Lenin 1924-ben meghalt. Politikai végrendeletét felesége, Krupszkaja olvasta fel a Központi Bizottságnak, amelyben Lenin Sztálin azonnali elmozdítását követelte. A zsarnok azonban addig fogadkozott, hogy önkritikát gyakorol és jó útra tér, hogy a KB tagjai mégis meghagyták főtitkári posztján – néhány éven belül mindannyian halottak voltak.
Grúz grúznak farkasa
Sztálin mindenkit betegesen üldözött, a grúz párttagokat pedig különösen. Származását szégyellte, az oroszt pedig erős akcentussal beszélte, ezért ritkán szólalt meg és inkább hallgatott, figyelt. Földijeit gyakran tivornyákon látta vendégül, ahol folyt a híres grúz bor, a Mukuzani, a diktátor személyes kedvence. Azonban ezek az alkalmak arra szolgáltak, hogy a többieket leitassa és a részegen kikotyogott információkat felhasználja ellenük.
Kavtaradzét, egyik legjobb barátját és párttársát 1936. végén halálra ítéltette, majd nagy kegyesen megbocsátott neki, sőt, később cinikus módon személyesen kereste fel a kiszabadult politikust, hogy távollétének okáról érdeklődjön. Sógorát, Szvanidzét feleségével együtt végeztette ki. Régi harcostársát Ordzsonikidzét pedig az öngyilkosságba kergette. Sztálinra mi sem jellemzőbb, mint hogy ezután a grúz – észak-oszét határ oszét oldalán fekvő Vlagyikavkaz városát Ordzsonikidzére neveztette át.
Regnálása alatt egyszerű grúzok tízezreit hurcoltatta lágerekbe. A honfitársai ellen elkövetett rémtetteit a Tbiliszi Nemzeti Múzeum Szovjet Megszállás 1921-1991. nevű kiállítása mutatja be megrázóan.
Egyetlen grúz volt csupán a közvetlen környezetében, akit nem végeztetett ki, aki viszont végzett Sztálinnal: Lavrentyij Berija, az NKVD rettegett főnöke. 1953-ban, saját bevallása szerint megfojtotta a diktátort. Valószínűsíthetően azonban, hogy az embereknél agyvérzést kiváltó patkányméreggel ölte meg Sztálint – stílszerűen.
Aki meglágyította a diktátor kőszívét
Sztálin a magánéletében is épp olyan ridegnek és érzéketlennek bizonyult, mint politikusként. Ez alól az egyetlen kivételt első felesége, Jekatyerina „Kato” Szavindze jelentette, akit még tbiliszi forradalmár korában ismert meg. Kato a legjobb barátjának, Aljosának volt a húga, és olyan benyomást tett a későbbi diktátorra, hogy az nem sokkal megismerkedésük után feleségül is vette.
A tbiliszi bankrablás után Sztálinnal Bakuba menekült Kato egészségi állapota azonban megromlott, nem sokkal később pedig tífuszban meghalt. „Ő volt az egyetlen a világon, aki meg tudta lágyítani a kőszívemet. Meghalt, és vele együtt haltak meg az emberiség iránti utolsó meleg érzéseim is” – mondta Sztálin a felesége temetésén a koporsójára borulva, állítólag.
Egy tömeggyilkos családi körben
A diktátor később valóban nem kímélt senkit, 1937-ben a volt felesége teljes családját, köztük régi barátját, Aljosát is kivégeztette. Katotól született fiával, Jakovval sem tartott jó kapcsolatot. A fiú depresszióval küzdött és többször is öngyilkosságot kísérelt meg. Egy ilyen alkalommal, amikor Jakov főbe akarta lőni magát, Sztálin besétált a szobájába és csak annyit mondott: „Még arra sem vagy képes, hogy egyenesen lőj!”.
Jakov végül a világháborúban halt meg, öngyilkos lett egy német fogolytáborban. A németek előzőleg fogoly cserét ajánlottak Sztálinnak. Jakovot ajánlották az orosz fogságban lévő egyik marsalljukért cserébe. Ám erre Sztálin csak annyit mondott: „nem fogok odaadni egy hadnagyot egy marsallért”.
Sztálin második feleségével, Nagyezsda Allilujevával 1918-ban házasodott össze. Tőle két gyermeke született, Vaszilij és Szvetlána. A diktátor Nagyezsdával való kapcsolata sem alakult túl fényesen: a házaspár állandó veszekedéseinek végére az tett pontot, hogy az asszony 1932-ben szóváltás közben „sajnálatos módon szíven lőtte önmagát”.
Vaszilij fiuk anyja halála után alkoholista lett és a diktátor fiaként felemás karriert futott be a Vörös Hadseregben. 1962-ben alkoholproblémái miatt halt meg.
Sztálin szemefénye
Szvetlána volt az egyetlen gyermeke, akit szeretett. Ő volt a diktátor szeme fénye, ami persze nem jelentette azt, hogy akár csak egy fikarcnyit is törődött volna vele. Hacsak úgy nem, hogy a lánya első szerelmét, egy filmrendezőt száműzetett Szibériába.
Sztálin halála után lánya Szvetlána gyökértelenül sodródott. Apját „erkölcsi és szellemi szörnyetegnek” nevezte, akinek „árnyéka mindig itt lebeg felettem, bármit is tegyek”. 1967-ben a Szovjetunióból Indiába menekült, majd az amerikai követségen kért menedékjogot, és az USA-ba emigrált, ahol önéletrajzi könyvével sikeres íróvá vált. 1984-ben aztán visszatért a Szovjetunióba, ahol elítélően nyilatkozott a nyugati világról, ám egy évvel később újra Amerikába disszidált, és soha többé nem tért vissza. 2011-ben hunyt el Wisconsin államban.
Ellentmondásos emlékezet
A gori Sztálin Múzeumot 1957-ben adta át Hruscsov, a diktátor rémtetteit elítélő új pártfőtitkár. A hatalmas termekben Sztálin rémtetteire, a munkatáborokra, az éhínségbe taszított milliókra, a tisztogatásokra egyetlen utalás sincs. A falakon sorakozó képeken Sztálin pipázik, a dolgozószobájában elmélyülten dolgozik vagy éppen egy idilli búzamezőn egy kislánytól vesz át meghatottan egy virágcsokrot. Sztálin az ember arcú.
A múzeumot 1989-ben, Grúzia függetlenségének hajnalán, nacionalista érzelmektől fűtve bezárták. Sztálin kultusza viszont mégis elég erős volt ahhoz, hogy felülkerekedjen a grúzok ellenérzésein: a múzeumot hamarosan újranyitották. 2008-ban, a grúz – orosz háborút követően a kormányzat úgy döntött, végleg bezárja és átalakítja az Orosz Agresszió Múzeumává, ám ez mégsem történt meg. Egy 2013-as kutatás szerint a grúzok 45%-a pozitívan viszonyul Sztálin emlékéhez.
Írta: Kovács Péter
a WanderWell túravezetője
