A hófehér Antarktika a Föld legmagasabb kontinense
A Föld legdélebbi kontinense olyan, mintha egy másik bolygón járnánk. Az Antarktika csupa szélsőségekkel és ellentmondásokkal teli világ. Felületét átlagosan 2000 méter vastag jégtakaró fedi ahol az életnek a nyomát se találjuk. Ám ha átfúrjuk a jeges pajzsot, akkor a mélyben rejlő szubglaciális tavakban olyan parányi élőlényekkel találkozhatunk, mint sehol másutt bolygón.
Az Antarktika a világ legmagasabb kontinense 2600 méterrel húzódik átlagosan a tengerszint felett. Itt okádja füstjét a világ egyik legaktívabb vulkánja a 3795 méteres Mount Erebus is, melynek kráteréből 80 grammnyi arany kerül a felszínre naponta.
A partok mentén fagymentes oázisok alakultak ki, melyek sajátos mikroklímája ideális helyszínt biztosít a sarkvidéki életnek.
A teherautók is elszállnak a szélben
Az Antarktika bolygónk leghidegebb és legszelesebb területe, ahol az átlaghőmérséklet jóval fagypont alatt mozog, és a tél során akár mínusz 80-90 °C-ig is süllyedhet. Ebben a meglehetősen csípős hidegben egy bögre forró víz azonnal jéggé fagy, és az emberi test több, mint 5000 kalóriát éget el minden nap, hogy ne hűljön ki. Ruha nélkül mindössze néhány perc elég lenne a fagyhalálhoz.
Az Antarktika jégtakarója, amely a kontinens 95%-át borítja, magas fényvisszaverő képességgel rendelkezik, azaz a beérkező napsugárzás jelentős részét visszaveri az űrbe, tovább csökkentve ezzel a felszín hőmérsékletét. Az extrém hideg ugyanakkor lenyűgöző módon formálja a jégpáncélt és alakítja ki az Antarktika különleges világát.
Az Antarktika szelei nem ritkán 150 Km/h sebességgel fújnak, de 1972-ben mértek 327 Km/h-val száguldó vihart is, ami már olyan erős, hogy a nehéz, több tonnás lánctalpas expedíciós teherautókat is könnyedén elfújja.
A sok víz ellenére könnyű szomjan halni az Antarktika fehér sivatagában
Kevésbé ismert, hogy Antarktika az egyik legszárazabb hely a Földön. Ez elsőre meglepőnek tűnhet, hiszen a végtelen jégtakaró óriási mennyiségű vizet tartalmaz. A kontinens belső területei mégis sivatagnak számítanak, mivel évente kevesebb mint 50 mm csapadék hullik errefelé; ez a mennyiség vetekszik a Szaharáéval. A szárazság oka az, hogy a rendkívül hideg levegő nem képes megtartani a nedvességet, és a páratartalom így 1% alatt marad. Az ember már a puszta légzésével is jelentős folyadékot veszít. Hogy mégis jég és hó borítja Antarktika felszínét, annak a katabatikus, leszálló szelek az okai, ezek hordják szét a felszínen a havat.
Az Antarktika éghajlatát nagymértékben befolyásolja a Föld forgástengelyének dőlésszöge. A bolygónk Nap körüli keringése a két pólus vidékén hosszú, sötét teleket és folyamatos nappali világossággal járó nyarakat eredményez. A pólusoknál évente csak egyszer kel fel és egyszer nyugszik a nap. Ám a keringés sajátosságai miatt az Antarktikán 183 napig, míg az Északi-sarkon csak 176 napig tart az éjszaka.
Az Antarktika nyári kánikulában
Az éjszakák és nappalok hossza a Déli-pólustól távolodva változik, csakúgy, mint a felmelegedés mértéke is. Antarktika belsejében az eddigi rekord hideget műholdas vizsgálattal mérték. 2010. augusztus 10-én, vagyis az antarktikai tél derekán -93,2 °C volt a felszíni hőmérséklet. A kontinens szélein a leghidegebb hónapok középhőmérséklete szinte már kellemesnek mondható -18 °C körüli. Nyáron a legzordabb vidékeken -20-25 °C uralkodik, ám a partok közelében, különösen is az Antarktiszi-félszigeten akár igazi strandolós kánikula is jöhet 15 °C meleggel. Igaz, ez azért még mindig csak a pingvinek számára jelent igazi örömet.
A hónapokig tartó nyári nappal miatt a partközeli, hómentes sziklák felszíne egészen különös módon akár 25-30 °C-ra is felmelegedhet a napsugárzás miatt. Ez megolvassza a környező jeget és akár a fagyott talajt is. Ennek hatására a legmelegebb november – január hónapokban bizonyos területek, különösen az oázisok kizöldülnek és megtelnek élettel.
Az Antarktika oázisai
Az Antarktika felszínén kialakultak olyan jégmentes területek, amelyek a szó szoros értelmében oázisként emelkednek ki a jégsivatagból. Ezekben a régiókban meglepően változatos élővilág alakult ki, melyek alkalmazkodtak az extrém körülményekhez.
Az oázisok nagyrészt a kontinens partvidéke mentén vagy hómentes gleccservölgyekben találhatók, ahol a földrajzi és éghajlati viszonyok, főként az alacsony fényvisszaverő képesség, lehetővé teszik a jég olvadását és a szárazföld felszínre kerülését.
A legismertebb oázisok közé tartoznak például a Vestfold oázis vagy a Bunger-oázis, a Stillwell-oázis, a Victoria-föld sziklás völgyei valamint a Amery-oázis. Ezeken a helyeken a felszínt nem borítja örök jégpáncél. A nyári napfény hatására itt kisebb tavak, sőt, olykor akár patakok is kialakulnak, az enyhébb klíma pedig lehetővé teszi bizonyos algafajok és zuzmók megtelepedését is. Ezért ezek a területek a tudományos kutatás fókuszában állnak, illetve egyedülálló mintavételi lehetőséget jelentenek a klímaváltozás hosszú távú következményeinek megfigyelésére is.
A jégvilág lakói
Az Antarktika vizeinek első számú lakói a krillek. Ezek az apró rákfélék bár a tápláléklánc legalján állnak, rendkívül fontos szerepet töltenek be az ökoszisztémában. Velük együtt a moszatok, algák és mikroszkopikus planktonok alkotnak bámulatosan gazdag élővilágot, amely számos további faj fennmaradásához nélkülözhetetlen.
E zord vidék talán legikonikusabb lakói a pingvinek, melyek gyakran óriási csapatokban élnek a jégmezők peremén. Közülük talán a császárpingvin a legismertebb és a legnagyobb testű faj: helyenként százezres kolóniákba tömörülve nevelik fiókáikat az akár -40°C-os hidegben.
Az Antarktika part menti vizeiben emlősök is megfordulnak. Fókák és leopárdfókák vadásznak pingvinekre vagy halakra, míg a hideg tengeri áramlatokban óriásbálnák – például kék bálna vagy púpos bálna – vándorolnak táplálék után kutatva.
A fagyott kontinens egyetlen őshonos rovarfaja az antarktiszi szúnyog, melyet a klímaváltozás miatt a kipusztulás fenyeget.
Emberi élet a fagyhalálban
Az Antarktikán az ember ősei nem hagytak nyomot a régmúlt történelem előtti világában. Bár polinéziai legendákban, illetve ókori görög leírásokban lehet egy bizonyos déli földrésszel találkozni, mely fehér és hideg, ám Antarktika hófehér világa csupán alig néhány száz éve került fel az emberiség horizontjára.
James Cook hajózott át először a déli sarkkörön 1773-ban, Fabian Gottlieb von Bellingshausen orosz cári tengerész pillantotta meg először Antarktisz világát a 19. század közepén. A Déli-sark elérése 1911-ben sikerült Roald Amundsennek.
Az első kutatóállomások a második világháború után létesültek, majd 1959-ben született meg az Antarktisz-egyezmény, mely kimondja, hogy a kontinensen csak kutatómunkát lehet végezni, de a katonai, illetve gazdasági tevékenység minden ország számára tilos. Napjainkban harminc ország tart fenn állomásokat, ahol a tudósok évszakoktól függően változó létszámban dolgoznak. Általában a nyári időszakban 3-4000, míg télen csupán 1000 fő lakik az örök fagy birodalmában.
Mára a jég birodalma nem csak a tudományos kutatás számára érdekes helyszín, de egyre több turista is kíváncsi a déli sarkvidék zord szépségeire. A rendkívüli körülmények dacára az emberi jelenlét folyamatosan növekszik. Az egyre népszerűbb hajós túrákon évente már több tízezer ember száll partra a kontinensen.
Az ítéletnapi gleccser bármikor katasztrófát okozhat
Az Antarktika nyugati részén elterülő Thwaites-gleccser, ismertebb nevén az “ítéletnapi gleccser”, az egyik legkritikusabb helyszín a globális felmelegedés szempontjából. Ez a szinte Nagy-Britannia méretű jégár évente mintegy 50 milliárd tonna jeget veszít, ami a globális tengerszint-emelkedés 4%-áért felelős. A gleccser alá beáramló meleg óceáni víz pedig felgyorsítja az olvadást. Ha teljesen elolvadna, a tengerszint akár 65 centiméterrel is megemelkedhetne, ami milliók életét befolyásolná. Ráadásul a Thwaites összeomlása destabilizálhatja a teljes nyugat-antarktiszi jégtakarót, ami további, akár több méteres tengerszint-emelkedést eredményezhet.
Írta: Gueth Péter
a WanderWell túravezetője
