Aki egyszer megszületett, annak meg is kell halnia. Ez a kérlelhetetlen törvény mindannyiunkra vonatkozik. Azt mondják, hogy a halállal szembenézni olyan, mint belenézni a Napba – képtelenek vagyunk hosszan elviselni. De vajon mi van a legvégső után? Van-e bármi a túloldalon? Lehet-e helyesen meghalni? Ezekre a kérdésekre koronként és kultúránként számtalan válasz született. A halotti szokások minden kultúra alapjait képezik. Az alábbiakban a legfurcsább halotti szokásokkal nézünk farkasszemet.
Túlvilági utazás vízibivalyokkal – halotti szokások Toraja-földön
Az indonéziai Sulawesi (Celebesz) szigetének üde zöld hegyvidékén élő toraja népcsoport tagjai még nem tekintik halottnak azt, akinek már nem él a teste. A toraja halotti szokások egészen egyedülállóak. Az elhunyt családtagok olykor évekig is a lakóház erre elkülönített szobájában laknak, enni, inni visznek nekik, és ünnepnapokon az asztalhoz ültetik őket. A halál csak akkor következik be, amikor a temetési szertartáson leölik az első vízibivalyt, melynek szelleme áthúzza a díszesen faragott és festett koporsót a toraja mennyországba a Puyába. Minél több bivalyt fognak e másvilági szekér elé, annál magasabb rangra kerül az elhunyt a túlvilágon. Így a toraja temetések nem csak meglehetősen véresek, de rendkívül drágák is, hiszen egy-egy szebb állatért akár dollár ezreket is ki kell fizetni.
A toraják szokásairól itt írtunk bővebben.
A Hallgatás Tornyában keselyűk gondoskodnak a halottakról
Az ősi perzsa zoroasztrizmus vagy másképpen mazdaizmus vallása alapjaiban határozta meg a judaizmus és a kereszténység tanításait. Az iszlám terjedése miatt azonban 7-10 század során a zoroasztriánusoknak menekülniük kellett hazájukból. Sokan közülük Indiában telepedtek le és ma pársziknak hívják őket. Hitük szerint a világ a fény és a sötét korszakokon átívelő kozmikus küzdelméről szól és az embernek erkölcsi kötelessége a kettő között választani. Mivel a halál nem tartozik az élethez, így a párszik nem temetik el a halottaikat. A gyolcsokba csavart holttesteket a településeiken kívül, általában nehezen megközelíthető helyekre emelt, úgynevezett Hallgatás Tornyába viszik, ahol azok keselyűk és más húsevők martalékává lesznek.
Dargavs kőházaiban a halál lakik – Halotti szokások a Kaukázusban
A Kaukázus északi oldalán fekvő, parányi Észak-Oszétiában található Dargavs település kőházai nem az élőknek adnak otthont. A környékbeliek úgy tartják, hogy aki belép Dargavs nekropoliszába, az már nem jön ki élve onnan, így ők inkább messzire elkerülik a területet. Az ajtókkal, ablakokkal ellátott, csúcsos tetejű építmények feltehetően egy iráni eredetű nép, az alánok munkája és talán a 13. században készültek. Egyes feltételezések szerint, a különös lakóházszerű temetkezési épületeket azzal a céllal emelték, hogy a termőföld érintetlen maradhasson a halottaktól. A későbbi évszázadok folyamán, az időnként fellángoló járványok idején karanténként szolgáltak. Akiken kiütköztek a kórság tünetei annak el kellett költöznie Dargavs házaiba. Bár enni és inni még kaptak, többé már nem hagyhatták el végső lakhelyüket.
Dargavs kőházairól itt írtunk bővebben.
A Janomami törzsben megeszik a hamvakat
Az Amazonas-medence közepén, Brazília és Venezuela határán él a hírhedt Janomami népcsoport. A vadászó, gyűjtögető életmódot folytató janomami csoportok híresen sokat háborúznak egymással. Állítólag minden második férfi lándzsa által vész el. A halottaktól meglehetősen furcsán vesznek búcsút. Miután valaki meghal, a testét levelekbe csavarják és kiviszik az erdőbe. A trópusi dzsungel nyüzsög a dögevőktől, így az élettelen test hamar a rovarok és más nyüvek martaléka lesz. De nagyjából egy hónap múltán a janomamik a csontokat összegyűjtik, elégetik majd a hamvak egy részét az ételbe keverve megeszik. A maradékot aztán félreteszik míg el nem jön az emlékezés napja. Ekkor a hamvak újra előkerülnek és furcsa fűszer gyanánt újra meghintik velük az elkészült fogásokat.
A janomami törzsről még többet megtudhatsz a Néprajzi Múzeum weboldalán, illetve a világhírű, magyar származású fotográfus, Claudia Andujar oldalán.
Szokusinbucu, az önmumifikálódás művészete
A narancsszín ruhába öltözött, kopaszra nyírt buddhista szerzetesek mindig is a meditáció és az elme uralásának mesterei voltak. A szokusinbucu hagyománya egy, a 8. században élt japán mester, Kúkai tanításának sajátos értelmezésére vezethető vissza. A legenda szerint Kúkai teste halála után magától mumifikálódott, mely inspirációul szolgált a követői számára. Az önmumifikáció első 1000 napján a szerzetes csak bogyókat és magokat eszik. A következő 1000 napon csak fakérget és gyökereket, illetve egy olyan mérgező főzetet, amely felgyorsítja a testnedvek elvesztését. Ezt követően a szerzetes egy akkora kősírba mászik be melyben éppen csak elfér lótuszülésben. A kősírt lefedik, de egy csövön át a bent meditáló még levegőhöz jut. Minden nap egy csengőt csönget meg, tudatván a külvilággal, hogy még él. Ha a csengő nem szólalt meg többé, a csövet kihúzzák. Újabb 1000 nap elteltével a sírt felbontják. Ha sikeres volt a mumifikálódás, akkor úgy tekintik, hogy a szerzetes elérte a megvilágosodást.
Írta: Gueth Péter
a WanderWell túravezetője
