Dala Betti vagyok, szociológiát és közgazdaságtant tanultam, ebből adódóan minden érdekel, ami egy társadalom lelke, a kultúra, az emberek, a mindennapjaik. Az utazási szenvedélyemet egyértelműen a Wanderwell szervezésében megvalósult marokkói kalandtúra indította be. Első Európán kívüli utamon csodás helyek mellett, fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg. Azóta bejártuk együtt Indonéziát és Kubát.
Amikor az indonéz útra jelentkeztem, legnagyobb izgalommal a dzsungeltúrát vártam. Éreztem ebben a két napban bármi megtörténhet, különleges lesz.
Első nap több kilométeres, párás levegővel nehezített útvonalat jártunk végig, ahol életre szóló emlékkel gazdagodtam Jackievel való találkozásom révén. Az orángután anyuka, kicsinyével a mellkasán ugyanis úgy gondolta, ha velem kézen fogva leül egy fa tövébe, finom uzsonnát szerezhet. Így is lett! Kísérőinktől rengeteg gyümölcsöt kapott, majd miután jól lakott, megengedte, hogy folytassam a túrát. Bár elsőre ijesztő volt, a mai napig szívesen emlékszem vissza erre a különleges találkozóra.
Táborozás a dzsungelben
Az alvással aznap este nem volt gond és izgatottan vártam a folytatást, sose lehet tudni, milyen meglepetéssel készül az erdő. A folyóparton reggeliztünk, miközben a következő programot beszéltük át. Fürdőruhát fel és indulás felfrissülni a közeli vízesés felé.
Rövid séta után el is értük dzsungel fürdőszobánk. A mohákkal borított sziklákról csobogó víz egy kis, természet alkotta medencében gyűlt össze. A körülötte lévő köveken különböző rajzok voltak, többek között egy orángután arc is, hisz ez az erdő az ő otthonuk.
Mindeközben észrevettem, hogy kísérőnk levelekből koronát készít. Jutott mindenkinek. De nem csak ez! Egyenként kiültünk a partra, ahol mindenki egyedi arcfestést kapott. Ez ismét egy meghatározó pillanata volt az útnak. Úgy éreztem magam, mintha egy kalandfilmben szerepelnék, vagy egy rituális beavatási szertartáson vennék részt, amin keresztül a dzsungel befogad.
Dzsungelkosztüm
Most, hogy már mindannyian megkoronázott dzsungelharcosokká váltunk, bátran nekiindultunk, hogy visszatérjünk Bukit Lawangba, gumibelsőkön raftingolva a folyón. Minden felszerelésünk egy hordóba került, hogy ne ázzon el, gondoltam nagy baj nem lehet, ha út közben ki is esne a csónakból, majd a sodrás lehozza. Ekkor már nem féltünk semmitől, a vad patak, vagy a mellettünk úszó varánusz sem válthatott ki pánikot.
A vízparton gyakran tűntek fel különböző fajtájú majmok. Egy helyen kikötöttünk, mivel Josef, a helyi vezetőnk észrevette, hogy egy orángután kölyök eldobott PET palackkal játszik. A nemzeti park területén kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy ne termelődjön hulladék, erre kis csapatunk is nagyon figyelt, ha mégis az ott dolgozók összeszedik. Ez a kis orángután viszont inkább játszani szeretett volna vele. Nagyon intelligens faj, jó megfigyelők, utánozta, ahogyan az emberek szoktak inni az ilyen üvegekből. Josef végül levél koronájával tudta elterelni a figyelmét, hogy a palackot megszerezze tőle. A gyermeki sértődöttség és hiszti nem maradt el, de új fejdísze már a helyére is került. Látta mi hol hordjuk, így ő is a fejébe húzta, igaz nyakig, de úgy is jó, nem esik le olyan könnyen.
Ezután folytattuk utunkat, hogy még tovább gyönyörködhessünk a buja dzsungelben, ami körül ölelt minket. A nagy ábrándozást meg-megszakította a víz hirtelen erős sodrása. Végül visszaértünk Bukit Lawangba, két napos dzsungeltúránk kezdő és végpontjába.
A patakmeder szélén környezetvédelemmel kapcsolatos képek voltak, a bolygóról és orángutánokról. Ezek a festmények már más színben tűntek fel, mint mikor először láttam őket, most már értettem is az üzenetüket. Érzékletesen ábrázolják azt, hogyan él itt együtt az ember és az „erdei ember”, összhangban egymással és az erdő többi lakójával. Egymással, egymásért.
Az utazás előzményéről és folyatatásáról a blogomon olvashattok.
