Az Azori-szigetek kultúrája a portugál telepesek tizenötödik századi betelepülése óta eltelt bő fél évezred alatt folyamatosan alakult. Hatottak rá az arab és francia kalózok, flamand betelepülők és az édenkertet kereső brit nagypolgárok is. A szigeteken azonban nem a portugálok voltak az elsők. Éltek itt vikingek is, sőt, az ókori görög mondák szerint itt volt a túlvilági Elízium, ahová csak azok kerülhettek, akik erényes életet éltek.
Az Azori-szigetek stratégiai fekvésüknek és természeti adottságaiknak köszönhetően újra és újra a nagyhatalmak fókuszába kerültek. Az aktív vulkanizmusnak, a gyakori földrengéseknek és a szigetek izoláltságának köszönhetően viszont sosem lett belőlük több, mint távoli, vidéki paradicsom.
A Boldogok lakhelye
A görög történetírók egyetértettek abban, hogy valahol messze a világ nyugati végén túl fekszenek a Szerencsés-szigetek, de ezzel a jelzővel az Azori-szigeteket és más makaronéziai területeket is jellemeznek. Ezeket az istenek azoknak tartják fenn, akik legalább háromszor reinkarnálódnak erényes életük után. A boldogok, akik ide jutnak, az örökkévalóságig hódolhatnak a sportoknak és a zenének a szigetek árnyas parkjaiban.
A boldogok lakhelyét így jellemezték: „ahol a levegő soha nem volt szélsőséges, ahol az esőnek volt egy kis ezüstharmatja, amely önmagában és munka nélkül minden kellemes gyümölcsöt meghozott boldog lakóik számára”. A tengerészek szerint ez a hely Hispánia partjaitól körülbelül tízezer furlongra, azaz kétezer kilométerre nyugatra fekszik az óceánban. Ott, ahol az Azori-szigeteket találjuk.
Ne hagyd ki az úti célról készült átfogó tudástárunkat! Tapasztalt utazók hiteles és hasznos információi. Minden, amit az Azori-szigetek kapcsán tudni érdemes a látnivalókról, túrákról és ételekről. Megnézem!
Az Azori-szigetek a portugálok előtt
Akár hiszünk a görög legendákban, akár nem, a szigetek már évszázadokkal a portugál felfedezőutak előtt szerepeltek az arab és itáliai hajózási térképeken.
Egy Nuno Ribeiro nevű régész pedig kétezer éves, sziklába vájt, földalatti építményeket vélt felfedezni három szigeten. Ribeiro szerint ezek ősi temetkezési helyek lehettek. Az elmélete egyelőre nem nyert megerősítést.
Egy 2015-ös tanulmány jóval eredményesebb volt. Ez a helyi egérpopuláció DNS-ét vizsgálva annak skandináv, nem pedig portugál eredetét igazolta. Később a szigetek üledékmintáit vizsgálva olyan szerves anyagokat találtak, ami arra utal, hogy valamikor a 8. és a 9. század között itt haszonállatokat tartottak. Kézenfekvő a feltételezés, hogy i.sz. 700 körül vikingek érkeztek az Azori-szigetekre. Letelepedtek, juhokat, kecskéket tenyésztettek. Máig ismeretlen okból a kolónia i.sz. 850 körül nyomtalanul eltűnt emberekkel és haszonállatokkal együtt, de az egerek maradtak.
Felfedezések kora
A portugál felfedezőutak a 15. században Tengerész Henrik herceg munkássága nyomán indultak meg. Henrikék az algarvéi tengerészeti akadémiáikon tökéletesítették a navigációs ismereteket. Először alkalmaztak rögzített iránytűt, szextánst és latin vitorlát, amivel ellenszélben is lehetett haladni. Megalkották a karavellákat és a karakkokat, ezeket a nagyfenekű, tőkesúlyos, igen stabil hajókat. A Portugál Királyság ekkoriban a súlyos európai pestisjárványok után teljesen elszegényedve volt kénytelen új bevételi források után nézni. Henrik és csapata a felfedezésekben, a világ bejárásában látta a megoldást.
1431-ben Gonçalo Velho Cabral papból lett tengerész azt a feladatot kapta Henriktől, hogy induljon nyugatra és találja meg a szigeteket, amiket a korabeli térképek már jeleztek és Diogo de Silves kapitány 1427-ben látni vélt egy másik expedíción. Többszöri nekifutás után 1432-ben kikötött az első „azori” szigeten, amit Santa Mariának nevezett el, és amit a görög mondákból ismert boldogok lakhelyeként azonosított.
Héják és nincstelenek
Gonçalo Velho telepeseket toborzott Portugália nincstelenjeiből és megkezdődött a szigetek benépesítése. Az első expedíciók nagyszámú héját véltek látni a szárazföldek fölött. Róluk nevezték el a területet Açoresnek, azaz Héjáknak. A sztoriban az a csavar, hogy bár a szigetek madárvilága rendkívül változatos, héják nem élnek itt.
A telepesek buzgón nekiláttak kiirtani az őshonos növényzetet, a babérlombú erdőket. Ezek a fák kiválóan alkalmasak voltak hajóépítésre, másfelől útjában voltak a legeltetésre alapozott mezőgazdaságnak. A 15. század végére gyakorlatilag semmi sem maradt a szigeteket fél évszázada még teljesen beborító őshonos növényzetből.
A természet visszavág
A portugálok először a legnagyobb szigetet, São Miguelt népesítették be. Itt vélték megtalálni a 8. században Porto városából a muzulmán hódítás elől hajón elmenekült és örökre eltűnt hét szerzetes nyomait is, akikhez rengeteg portugál legenda kapcsolódik. A telepesek a mai napig ismeretlen okból úgy gondolták, hogy a portói menekültek a sziget nyugati partjainál levő hatalmas vulkáni krátertavaknál kötöttek ki évszázadokkal korábban.
A vidéket ma is Sete Cidades, vagyis Hét Város néven ismerjük, bár a valóságban a szerzetesek valószínűleg soha nem jutottak el ide.
A Sete Cidades vulkánja még a 15. századi betelepítés első éveiben kitört, ami halálos rémülettel töltötte el az ilyesmit hírből sem ismerő telepeseket. A korabeli beszámolók szerint São Miguel körül az óceánban mindenütt fatörzs és habkő úszott. „Azok a telepesek, akik földes szalmazsúpjaikban éltek, szinte egy éven belül nagy hangos zajt, ordítást és morajlást hallottak, amelyek nagy remegéssel jöttek a földből…” A betelepítésnek azonban Henrik parancsa értelmében folytatódnia kellett.
Boldogok a sajtkészítők
Nemcsak az ország szegényebb vidékeiről, Alentejóból és Algarvéből érkeztek nagy számban újdonsült azoriak, hanem jöttek a Portugáliában egyre inkább üldözött szefárd zsidók és moriszkók, a rekonkvisztáda után Portugáliában maradt és kikeresztelkedett muzulmánok is.
A portugálok után legnagyobb létszámban flamandok telepedtek be a szigetekre. Az ő érkezésük is Henrikhez köthető. Sógora, Jó Fülöp volt Flandria hercege, akinek uralma ellen a flamandok fellázadtak. A lázadást leverték, a renitenseket átadták Henriknek, hogy küldje el őket a lehető legmesszebbre Európától.
A flamandok, azori nevükön a flamengók honosították meg a legendás azori sajtkészítést. A szigetek buja, zöld legelői tökéletes környezetet biztosítanak a tejtermeléshez. Ma is elmondható, hogy az Azori-szigeteken több szarvasmarha él, mint ember. A flamengók neve és az Azori-szigetek kultúrája összeolvadt. Rengeteg helységnév őrzi a flamengók nevét a szigeteken, de még Brazíliában is, ahová jóval később, az Azori-szigetekről vándoroltak ki.
Kalózok és katasztrófák kora
A 16. századtól fokozódtak a kalóztámadások az Atlanti-óceán partvidékein. Arab és francia, később brit hajók fosztogatták a szigetek partmenti településeit. A fővárosi címért rivalizáló városok, Ponta Delgada és Vila Franca do Campo egymással versengve könyörögtek a portugál királynál védelemért és ágyúkért. Segítség azonban csak elvétve érkezett.
1522-ben aztán egy hatalmas földrengés és földcsuszamlás porig rombolta a fővárost, Vila Francát. Közel hétmillió köbméternyi föld szakadt a városra. Az újjáépítéshez a sziget belsejében, Furnasban levő maradék fát is kivágták. A sors fintora, hogy korábban ide húzódott vissza a főváros lakossága a kalóztámadások idején, hogy a még meglévő erdőségben keressen menedéket. A katasztrófa után a kalózok egészen idáig elportyáztak és elhajtották a védtelen lakosság állatait, néha pedig a lakosokat is.
1630-ban itt, Furnasban tört ki egy addig szunnyadó vulkán, 550 négyzetkilométernyi területet borítva be hamuval. Az azori telepesek ezután indultak el először nagy számban új életteret keresni maguknak. Ekkor még Brazília, a portugál korona ékköve volt a cél.
Portugália új fővárosa
A 16. század végén Portugália csatában elveszítette a királyát. A spanyolok az alkalmat kihasználva bevonultak és elfoglalták az országot. Az Azori-szigetek lett a portugál ellenállók legfontosabb bázisa. A spanyolellenes nemesség António ellenkirály vezetésével ide menekült és a Terceira szigetén fekvő Angra do Heroismo-t tették meg fővárosuknak.
A spanyolok nem sokat vártak a válasszal, hatalmas flottával érkeztek a szigetekre. Ez volt az első alkalom, hogy a Győzhetetlen Spanyol Armada összeállt és az Angránál és Ponta Delgadánál lezajlott csatákban legyőzték az azori hadakat. A mondák szerint a spanyolok ellen a portugál nemesség oldalán harcolt kapával-kaszával nő és gyerek, francia és brit kalóz, de a védőknek így sem volt esélye.
A spanyol uralom éveiben még annyi segítséget sem kaptak a kalóztámadások kivédésére, mint addig. A kiváló természeti adottságok és a pörgő mezőgazdasági termelés ellenére folyamatosan nőtt a kivándorlók száma.
Bálnavadászok és botanikus kertek
Portugália 1668-ban újra függetlenné vált. A szigetek fejlesztése nagyobb hangsúlyt kapott. A transzatlanti kereskedelem fellendült, az Azori-szigetek pedig pont jó helyen volt ahhoz, hogy ebből profitáljon. Az Amerikába tartó hajók utoljára itt álltak meg üzemanyagért és ellátmányért.
A szigeteken elszaporodtak az európai és amerikai keresletet kielégíteni igyekvő teafarmok. Pico szigetén kiváló minőségű borok készültek. Az Atlanti-óceánon folyó, egyre nagyobb hangsúlyt kapó bálnavadászat pedig azoriak tízezreit szipkázta el a mezőgazdaságból. A legtöbb szigeten hamarosan ez lett a legfőbb megélhetési forma.
Az európai nagypolgári réteg is felfedezte magának az Azori-szigeteket. Területeket vásároltak, hogy ott magán botanikus kerteket létesítsenek. Ide aztán a világ összes tájáról hordták a növényeket, hiszen az azori klíma gyakorlatilag minden fajtának kedvez. Így lett a kelet-ázsiai hortenzia a szigetek fő jelképe, de a japán ciprus vagy az új-zélandi karácsonyfa is jobban érzi magát az Azorin, mint eredeti élőhelyén. Az Azori-szigetek kultúrája összefonódott a világ minden tájáról behozott növényekkel.
Az Azori-szigetek lakossága kettészakadt a bálnavadászokból, a farmokon dolgozó munkásokból és a transzatlanti hajózást kiszolgálókból álló egyszerű azoriakra és a szigeteket földi paradicsomként szemlélő, betelepült európai nagypolgárokra.
Kivándorlások kora – az Azori-szigetek elnéptelenedése
A huszadik században Portugáliát egy bezárkózó, diktatórikus rendszer, a Salazar-féle Estado Novo (Új Állam) hajtotta uralma alá. A rezsim politikájának köszönhetően az ország sikeresen kimaradt a második világháborúból. Az Azori-szigetek stratégiai fekvése nem tette lehetővé, hogy teljesen elszigetelődjenek, Salazar kénytelen volt engedményeket tenni a szövetségeseknek. Azori repülőtereket, kikötőket engedett át a briteknek, ahonnan azok a német tengeralattjárókat támadták.
A hidegháború idején fokozódott a katonai jelenlét. Radarállomások és repülőterek épültek a szigeteken. Az Azori-szigetek ma is a NATO egyik legfontosabb atlanti támaszpontja. A helyiek ebből semmit sem profitáltak. Az Azori-szigetek lett a Salazar időszakában teljesen legatyásodott Portugália legszegényebb, isten háta mögötti vidéke.
1957-ben Faial szigetén kitört a Capelo vulkán. A 13 hónapos, sorozatos kitörések során hamuval borította be a sziget nyugati részét, elpusztította a házakat és a mezőgazdasági területeket. A lakosság jelentős része az USA-ba, Massachusets államba emigrált. Az állam kormányzója, aki a bevándorlást felügyelte és támogatta, nem volt más, mint John F. Kennedy. A szegénység másokat is indulásra sarkallt. A hetvenes évek közepéig közel kétszázezer azori hagyta el a szigeteket.
A modern Azori-szigetek kultúrája
A Salazar-diktatúra 1974-ben a szegfűs forradalommal elbukott. A szigeteken megerősödtek a nacionalista hangok, megalakult az Azori Felszabadítási Front. A szervezet legitimációját annak köszönhette, hogy az egyszerű azori farmerek féltek egy kommunista hatalomátvételtől, amivel a szélsőjobboldali erők riogatták őket.
A hatalomátvétel nem történt meg, sőt, az új portugál vezetés széleskörű autonómiát adott az Azori-szigeteknek. A felszabadítási front érdeklődés hiányában megszűnt.
Portugália, vele együtt a szigetek 1986 óta az Európia Unió tagja. A szigetekre vonatkoznak a határvidékeknek adott extra támogatások. Külön támogatást kap a kulturális örökség, ami elsősorban a szigeteken oly gyakori fesztiválokra vonatkozik. Ezek szolgálnak apropóul a népes azori diaszpórának arra, hogy hazalátogassanak. A legtöbb Amerikában élő azorinak a szigeteken is van háza, ahol ilyenkor megszállhat. Fesztiválok idején naponta több repülőjárat is érkezik Bostonból és New Yorkból Ponta Delgadába.
A határvidékekre vonatkozó támogatásokból virágzik az azori ananászkultúra is. A helyi ananász minősége gyengébb, mint a trópusié, a termelés költsége és ideje is sokkal nagyobb, de „azorikum” és a helyiek ragaszkodnak hozzá.
Tengerészek öröksége – hogyan tovább, Azori-szigetek?
Az utazók is felfedezték magunknak a szigeteket. Ugyanakkor a nagy terület és a lassan beinduló kereslet miatt még mindig nincsenek tömegek a városokban vagy a turistaösvényeken.
A fejlődés és a fantasztikus természeti adottságok ellenére ez még mindig Portugália lenézett vidéki „porfészke”. Ha azori lakossal készítenek riportot, azt az állami televízióban feliratozzák, ez persze mélyen sérti a helyieket. Az egyetlen egyetem, az UAc is csak az autonómia után jött létre, de a módosabbak továbbra is a portugál egyetemekre járnak. Nem csoda, hogy a helyiek még portugál mértékkel mérve is nagyon zárkózottak.
A kitörési pont egyértelműen a turizmus fejlődése, amiben még óriási a potenciál. Addig is érdemes a maga természetességében felfedeznünk a szigeteket.
(Fotók: Shutterstock, Kovács Péter)
