Ahány ház, annyi szokás – tartja a bölcs mondás, és kétségtelenül igaza van. Amint kilépünk a küszöbön, rögtön eltérésekbe botlunk, melyek lehetnek árnyalatnyiak vagy egészen jelentősek, attól függően, hogy melyik irányba, illetve milyen messzire indulunk.
Annak, aki utazásra, a világ, és ezáltal önmaga mélyebb megismerésére adja a fejét, érdemes felkészülnie az eltérő kulturális szokások miatti nehézségekre. Utazás és utazás között jelentős különbségek lehetnek, azonban most kizárólag arról a fajtáról beszélünk, mely a komfortzóna radikális elhagyásáról és nem pedig annak kiterjesztéséről szól.
Elvárások minimalizálása
Általánosságban igaz, hogy bármennyire sokat készülünk egy eddig ismeretlen ország, vidék meghódítására, egészen biztos, hogy nem azt fogjuk kapni, mint amire számítottunk. Éppen ezért, az első és legfontosabb szabály, hogy legyünk nyitottak és rugalmasak a papíron levezetett terveink és a valóság tekintetében, hisz a kettő közül mindig ez utóbbi fog győzedelmeskedni.
Ha túlságosan mereven ragaszkodunk az elvárásainkhoz, akkor garantáltan rosszul fogjuk érezni magunkat. Például egy olyan országban, ahol a közlekedési infrastruktúra elmaradottabb, fejletlenebb, mint nálunk, nem biztos, hogy számíthatunk a vonat vagy busz járatok megbízhatóságára. Ezért érdemes tágabb határidőkkel tervezni az egyes célpontok között, és alternatív közlekedési eszközöket is számításba venni.
A legtöbb világraszóló turistalátványosságot, mint a Gízai piramisokat, Angkor templomait, a Tádzs Mahalt, vagy a híres jávai Borobudur sztúpát akkor fotózzák, amikor a legideálisabbak a fényviszonyok és még, vagy már nincsenek turisták a helyszínen. Így az útikönyvekbe és a Világhálóra idealizált és szerkesztett fényképek kerülnek. A valóságban ezeknél a csodálatos építményeknél az összkép gyökeresen más, de emiatt felesleges lenne bánkódnunk, mert ami más, még nem biztos, hogy rosszabb is.
Lehet, nem mi fogjuk megörökíteni a legpompásabb naplementét egy ősi hindu templom tornyai fölött, talán lépni se fogunk tudni a minket elözönlő szuvenírárusok és kéregetők hadától, ráadásul épp beborul az ég, és szakadni kezd az eső, de ha mindezt el tudjuk engedni és észrevesszük a következő sarkon azt a nem túl hivalkodó kifőzdét, akkor nem csak egy finom levessel, tésztával lakhatunk jól, de összeismerkedhetünk a helyet üzemeltető család tagjaival is. Ahhoz, hogy egy ilyen összeismerkedés jól sikerüljön, figyelembe kell vennünk, hogy nem csak ők mások, mint mi, de mi is mások vagyunk hozzájuk képest.
Sztereotípiák nélkül
Bármerre járjunk is a világban, mindenhol nyílt vagy rejtett sztereotípiákba ütközünk. Az ember ösztönösen a saját kulturális normáit tekinti a legfőbb mércének, és ahhoz képest ítél meg másokat. Ha útra kelünk, el kell fogadnunk, hogy vendégek vagyunk, és alkalmazkodnunk kell a helyi szokásokhoz. Jóllehet a legtöbb országban a vendégeket tisztelet és kedvesség illet meg, ezzel nem szabad visszaélni. Lehet, hogy valamit udvariasságból nem tesznek nekünk szóvá, de ez nem jelenti az, hogy számukra elfogadható, amit csinálunk.
Például Indonéziában udvariatlan bármit bal kézzel adni, ételhez, pláne egy másik emberhez nyúlni. Ott hagyományosan a jobb kéz szolgál az evésre, míg a bal, nos, a fenéktörlésre. Azonban ezt egy külföldinek biztosan nem tennék szóvá. Ellenben étkezés után böfögni nem csak megengedett, de egyenesen a jóllakottságunkat fejezhetjük ki vele.
Hasonló a helyzet az orrfújással. Míg nálunk előhúzni egy zsebkendőt, megszabadulni az orrunkban felgyülemlett váladéktól, majd az egészet összehajtva, lazán zsebre vágni teljesen természetes, addig a Közel-Keleten és Ázsia nagyrészén ez gusztustalan. Olyan, mintha a székletünkkel tennénk ugyanezt.
Ugyanígy kell figyelni az öltözködésre is. Iszlám országokban nem elfogadott a test, különösen a női test megmutatása. Bármennyire van meleg, bármennyire úgy érezzük, hogy mi most nyaralunk, minket most nem érdekel, jobb, ha betartjuk az illem elvárt, de sokszor nem számon kért szabályait.
Emberek közötti kommunikáció
Két ember között a kommunikáció jelentős része nonverbális. Egyes felmérések szerint a szavak mindössze 7%-ban, a tónus, hangsúly 38%-ban, míg a testbeszéd 55%-ban számít. Éppen ezért fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mit közvetítünk a környezetünk felé. A Távol-Keleten a szoros szemkontaktus nagyon gyakran a lenézés jele, míg a meghajlás az udvariasságé. Ellenben egy arab bazárban akkor keltünk jó benyomást, ha az eladó szemébe nézünk, viszont eszünk ágába ne jusson hajlongani.
A távol-keleti társadalmakban komoly szerep jut az érzelmek uralásának. Sok helyen az éretlenség és ostobaság jele, ha valaki a spontán kinyilvánítja az indulatait. Elképzelni se lehetne kontraproduktívabb jelenetet, mint amikor Balin, egy pirosra sült európai turista a szállás minősége, a lekésett busz, vagy az ebédje miatt hangosan méltatlankodik.
A világ társadalmai eltérő utakon fejlődtek. A népek és közösségek mindig ki voltak téve a természet játékának és más népcsoportok olykor barátságos, olykor ellenséges közeledésének. Az idők folyamán hol az egyik, hol a másik földrész adott otthont a legfejlettebb civilizációnak, hol itt, hol ott volt könnyebb az élet.
Éppen ezért különösen fontos, hogy észben tartsuk: bármerre járunk, mindig csak egy adott időpillanatnyi állapotot látunk, és egy nép, egy ország, nem ítélhető meg ezalapján. Páldául Afrikában vagy Délkelet-Ázsiában járva, európai szemmel könnyű megbotránkozni a higiénián, az utcákon felhalmozott és elégetett szeméten, a látszólag össze-vissza közlekedésen, logikátlan megoldásokon. De attól, ha úgy érezzük, mi szinte azonnal és jobban meg tudnánk oldani az adott helyzetet, még nem biztos, hogy igazunk van.
A világ az európai ember szemével
Az európai ember egyik vakfoltja, hogy nem lát rá a saját arroganciájára, mellyel a világ többi részéhez viszonyul, és hajlamos lenézni a távoli vidékek lakóit. Könnyen gondolhatjuk, hogy mivel mi nem értjük őket, ők maguk se értik egymást. Alacsonyabbak, vagy rosszabbul öltözöttek nálunk, ezért biztosan alsóbbrendűek. Mivel ezek ösztönös emberi reakciók, így nagyon fontos időben tudatosítani őket.
Kétségtelen, hogy az éremnek két oldala van. Sok helyen a fehér embert még mindig félve tisztelik. Egyszerre orvosságos ember és kétlábon járó pénztárca, aki a farzsebében hordja a gyerek egy éves iskolapénzét.
Nem könnyű megbirkózni azzal sem, hogy Balin, Jáván, köszönhetően a hollywoodi filmeknek, egy amerikai vagy európai nőről a legtöbb helyi férfi azt gondolja, hogy egy mindenre kapható, ledér cafka. Kérdés, hogy a tengerpartokon önfeledten szórakozó nyugatiak vajon erősítik vagy cáfolják e a kínos sztereotípiákat?
Másokon nem, csak magunkon tudunk változtatni. Éppen ezért fontos, hogy a globalizált fogyasztói világban ne csupán az élvezeteket hajszoljuk, hanem olyan felelős és tudatos utazókká váljunk, akik tisztában vannak vele, hogy világgá menni nem csak öröm és kaland, de egyben kultúra képviselet, mivel ahová érkezünk, oda annak a vidéknek a hírét is magunkkal visszük, ahonnan elindultunk.
A cikket Gueth Péter a WanderWell túravezetője írta.
