A lüderitzi vasút építése közben az egyik munkás, Zacharias Lewala, a vasúti sínek mellett lapátolva gyémántot talált a Namíb sivatagban, és jelentette a munkacsapat vezetőjének, August Stauchnak. A német munkavezető kellőképpen gyorsan eszmélve rövid időn belül megszerezte a bányászati jogot egy harminc négyzetkilométeres területre. Néhány hónap alatt több ezer karát gyémánttal tért vissza Lüderitzbe. Német Délnyugat-Afrikában járunk, 1908-ban.
A gyémántláz azonnal elindult. A felfedezés hírére a német gyarmati hatóságok a partvidék száz kilométeres övezetét zárt gyémántterületté nyilvánították a mai dél-afrikai határfolyó, az Oranje torkolatától egészen majdnem a Baktérítőig. A terület neve németül Sperrgebiet, azaz tiltott terület mind a mai napig. Addigra az Oranje folyót már minden szerencselovag ismerte. Dél-Afrika első gyémántjait ennek a medrében találták meg először mintegy negyven évvel korábban. Még ugyanebben az évben, 1908-ban megalakult a gyémántbányászat nyereségének lefölözésére létrehozott berlini társaság is.
A bányavállalatok részvényeit néhány év alatt felvásárolta egy Ernst Oppenheimer nevű gyémántkereskedő. Az első világháború végén, a német gyarmatbirodalom összeomlása után az ő kezébe került a délnyugat-afrikai gyémántvagyon, egy Consolidated Diamond Mines nevű vállalat részeként. A rövidebbet, mint mindig, minden gyarmaton, ezúttal is a helyi törzsek húzták. A gazdag lelőhelyen élő herero és más törzseket elüldözték, és legfeljebb munkásnak alkalmazták kedvezőtlen körülmények között.
Pezsgő, medence, frissen csapolt sör, de nem a helyieknek
A namíbiai partoknál talált gyémánt érdekessége, hogy a túlnyomó többsége ékszergyémánt, szemben a kevésbé értékes ipari gyémánttal. A lelőhely sem hétköznapi. A kristályokat a tengerpart teraszain fekvő, alig pár méter vastagságú kavicsos konglomerátum tartalmazza.
A gyémánt a szárazföld belsejében lévő kimberlitkürtőkben keletkezett. Majd a folyók (elsősorban a már említett Oranje) vize az óceán partjára szállította a többi hordalékkal, amelyet aztán a parti hullámverés felaprított, míg az ellenálló gyémánt idővel feldúsult a maradékban. Az évmilliók alatt a folyók sodrában és a tengerpart hullámai által kezelésbe vett kövek közül csak a legellenállóbbak nem törtek porrá. Így az itt talált gyémántok a lehető legjobb minőségűek. Amikor a partvidék megemelkedett, szárazra kerültek a gyémántot rejtő rétegek, amelyeket később több tíz méter magas homokdűnék fedték be.
A gyémántláz kezdetekor annyi kő hevert a Namíb sivatag homokjában, hogy a helyi munkások a földön térdelve-könyökölve szinte szó szerint átfésülték a területet, a nyakukban lévő zacskóba gyűjtögetve az értékes köveket.
A gyors meggazdagodás híre német bányászok és vállalkozók tömegeit vonzotta a gyarmatokra. Gyorsan megépültek az első városok. Természetesen német mintára, favázas épületekkel, kórházzal, tornateremmel, bowlingpályával, iskolával és színházzal, ahova még Európából is érkezett operaelőadás. Épült jéggyár és erőmű is, a vizet vonaton hozták Fokvárosból. Pezsgős partik, medencézés, ápolt gyep, frissen csapolt sör és polgári hétköznapok jellemezték ezeket az éveket, legalábbis a gazdagabb németek számára.
A gyémántláz hagyatéka
A szellemvárosok közül ma Kolmanskop a leglátványosabb és legkönnyebben elérhető, mindössze tíz perc autózás Lüderitztől. A város történelme meglehetősen rövid, összesen nem ért meg negyven évet sem. Néhány évvel a megalapítása után a környék gyémántmezői elkezdtek kimerülni. Az újonnan felfedezett területekről bányászott drágakő mennyisége leszorította a világpiaci árakat. Az 1920-as években pedig a több száz kilométerre délre feltárt lelőhelyek elszívták az összes munkaerőt, elsősorban Oranjemund környékére. Kolmanskop végül csak az 50-es években néptelenedett el teljesen, hogy az élők helyét átvegye a homok.
Pedig a gyémántláz kezdete elég látványos volt: 1912-ben az itt talált egymillió karát gyémánttal a világtermelés majdnem 12 százalékát adta. Az évtized végére Afrika egyik leggazdagabb településévé nőtte ki magát. Kizárólag az itt élő 300 német család, nem a helyi törzsek profitáltak ebből a fejlődésből.
Az 1980-as években a világ ma is legnagyobb bányavállalata, a Namíbiában és Botswanában számos bányát működtető De Beers helyreállította a sivatag által visszavett Kolmanskopot. Azóta szabadtéri múzeumként működik tovább. Namíbia számos Instagram-kompatibilis helyszíne közül az egyik legizgalmasabb. Az erre járók térdig-derékig érő homokban gyalogolhatnak át egykori otthonokon, miközben az ablakok alatt szarvas puffogóvipera tekereg. A házak ajtajait örökre kitárta a homok, ami egyben az összes megmaradt ablaküveget is opálosra koptatta az elmúlt évszázad viharai során.
Kolmanskop körül ma is, mint egy évszázaddal ezelőtt, a tiltott terület, a Sperrgebiet húzódik. A város látogatásához a bejáratnál lehet engedélyt beszerezni. A gyémántbányászat azóta távol került a kíváncsi tekintetek elől. A szellemvárossá váló egykori települések helyett ma már inkább a tengerfenékről, ipari módszerekkel nyerik ki a drágakövet erre a célra épített hajókkal.
Ha még több történetet olvasnál a legváltozatosabb kontinensről, Afrikáról, ajánljuk a Látogatás Uganda hegyi gorilláinál című élménybeszámolót is.
(Fotók: Belényi Dániel)
