Izraeltől keletre, az Ígéret Földjének kapujában terül el Jordánia, ahol több bibliai történet zajlott le mint azt elsőre sokan gondolnák. Innen pillantott le Mózes a tejjel és mézzel folyó földre, itt vált sóoszloppá Lót felesége, és a Jordán folyó datolyában gazdag keleti partján keresztelte meg Jézust Keresztelő János. Mindegyik történet és helyszín egy-egy ételre vagy alapanyagra utal, amelyek évszázadok múltán is fellelhetőek a térségben valamint a konyhában, és így születnek meg a bibliai ízek Jordániában.
Nébó-hegy – A bőség földjének küszöbén
A Nébó-hegy az egyik legmeghatározóbb bibliai kilátópont. Innen pillantotta meg Mózes az Ígéret földjét, azt a vidéket, amelyet a zsidó nép számára rendelt az Úr, de amelyre ő maga már nem léphetett be. A Biblia ezt a földet nem csupán földrajzilag írja le, hanem képekkel, ízekkel, illatokkal festi meg. Egy „tejjel és mézzel folyó országként” jelenik meg, ahol az élethez szükséges minden jó megterem.
„Ezért lejöttem, hogy kiszabadítsam őket az egyiptomiak kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Mózes 3,8)
A „tejjel és mézzel folyó föld” kifejezés a bőség, az isteni gondoskodás és táplálás ígérete is. 22 alkalommal szerepel a Bibliában az Ígéret földjével kapcsolatban Isten újra és újra megismétli ezt az ígéretet. Egy ígéretet, amelyre biztosan számíthattak. A tej alatt a bibliai időkben leginkább juh- vagy kecsketejet értettek, ez a pásztorkodó népek alapvető élelmiszere volt. A méz nagy valószínűséggel nem méhek által termelt mézre utal, hanem a datolyából sűrített szirupra, azaz datolyamézre, amely az ókorban alapélelmiszernek számított. A datolya édes íze a föld ajándékait, a természet bőségét és az isteni jóindulatot jelképezte.
Miért éppen tej és méz? A tej és a méz a buja, termékeny föld legfőbb jelei. Miért? Mert ha az állatok boldogan legelnek friss füvet és növényeket, akkor tejet adnak. A datolya sem terem meg jellemtelen földeken míg a méhek virágzó mezőkön járva, gazdag virágállományból készítenek mézet. Mind azt jelzi, sőt meg is követeli, hogy az adott vidék zöldellő, legeltetésre és növénytermesztésre alkalmas legyen.
Amíg erre gondolunk, ne felejtsük el, hogy Mózes ilyen gazdagon leírt földre tekintett le innen de ő maga sose léphetett be.
Bethábara – A víz és a megtisztulás helye
A Jordán folyó keleti partján fekvő Bethábara az átkelések helyszíne. Itt vezette át Józsué az izraelitákat az Ígéret földjére, miután átvette Mózes helyét. Évszázadokkal később ugyanezen a ponton jelent meg Keresztelő János is, aki a megtérés keresztségére hívta a népet. Ugyanitt keresztelkedett meg Jézus is. A hely így egyszerre a földi örökség és a szellemi újjászületés kapuja.
„János sáskát és vadmézet evett.” (Máté 3,4)
Bethábara gasztronómiai szempontból is különleges. Bár a méz a Bibliában többnyire datolyából készült sűrű szirupot jelent, a méhek által gyűjtött méz is megjelenik a szövegekben: Sámson találós kérdésében (Bírák 14), Jonatán történetében (1Sámuel 14), és Keresztelő János pusztai étrendjében egyaránt. A méz (bárhonnan is származik) az egyszerű, természetes táplálék, a túlélés és az isteni gondoskodás jelképe volt. Jordánia mai gasztronómiájában is megtaláljuk: datolya- és mézalapú édességek, szirupok, kenhető krémek formájában.
Ne hagyd ki az országról készült átfogó tudástárunkat! Tapasztalt utazók hiteles és hasznos információi. Minden, amit Jordánia kapcsán tudni érdemes a látnivalókról és kultúráról. Megnézem!
Madaba – Az Ígéret Földjének gyümölcsei
Madaba, a „mozaikok városa”, különleges hely Jordániában. A város leghíresebb műemléke a 6. századi madabai mozaiktérkép, amely a Szentföld legrégebbi ismert ábrázolása. Ezen a térképen felismerhetők Jeruzsálem, Betlehem, a Holt-tenger, a Jordán folyó és a környező városok, mindazok a helyek, amelyeket a Biblia „tejjel és mézzel folyó földként” említ.
„Egy föld, ahol van búza, árpa, szőlő, fügefa és gránátalma, egy föld, amelyben olajfaterem és méz van.” (MTörv 8,8)
Ez az idézet az ígéret földjének hét növényét sorolja fel, amelyek máig a Biblia gasztronómiai örökségének alapját képezik. A búza és az árpa a kenyér alapanyagai, így az életet, a gondoskodást és a hálaadást jelképezték. A szőlő és az abból készült bor az öröm, az ünnep, a szövetség italaként jelent meg, míg a füge és a gránátalma a békés jólét, a termékenység és az igazságosság szimbóluma volt. Az olívaolaj a felkenés, a gyógyítás és a világosság jele, és nem véletlen, hogy Jézus a Getsemáné-kertben, egy olajprésnél imádkozott az elfogatása előtt. A datolya, vagyis a föld méze az édes ígéretek, a bőség és az isteni gondoskodás megtestesítője.
Madaba környékén ma is megtalálhatók ezek a növények. Olajfaligetek, szőlőültetvények, fügefák, datolyapalma-ligetek, és gabonatáblák határozzák meg a tájat. A helyi konyha továbbra is ezekből az alapanyagokból építkezik: friss pita, olívaolaj, gránátalmás saláták, datolyás édességek mind-mind a bibliai múlt ízeit hordozzák.
Holt-tenger – A pusztulás és a megőrzés földje
A Holt-tenger partján fekvő Ghor es-Safi térsége a Biblia szerint Sodoma és Gomora pusztulásának helyszíne. Az egyik legismertebb jelenet itt játszódik, amikor Lót felesége hátranéz, és sóbálvánnyá változik.
„Lót felesége azonban hátranézett, és sóbálvánnyá változott.” (Teremtés 19,26)
Ez a történet a sót elsősorban az isteni ítélet és pusztulás szimbólumaként mutatja be, mégis érdemes megfigyelni, hogy a Biblia más helyeken épp az ellenkező jelentésréteget társítja hozzá. A só az ókori áldozati rendszer része volt, és a szövetség, a megtartás, az értékesség jeleként szerepelt.
„Minden ételáldozatot sóval fűszerezzetek… Istenetek szövetségének sója soha ne hiányozzék az ételáldozatokról.” (3Móz 2,13)
A Holt-tenger rendkívül magas sótartalma miatt nincs benne élet, de épp emiatt vált kiemelten fontossá a térségben a só kitermelése. Az ókorban természetes tartósítószerként alkalmazták húsok, sajtok, zöldségek eltevéséhez. A mai Jordániában új szerepet kapott. A helyi piacokon étkezési sóként is kapható, ugyanakkor a wellnessipar egyik fő alapanyaga lett különféle sókristályos kozmetikumok formájában.
A Holt-tenger környéke tehát kettős jelentést hordoz. A pusztulás emléke és az élet megőrzésének lehetősége egyszerre van jelen, emlékeztetve arra, hogy a legalapvetőbb ízesítő is lehet egyszerre figyelmeztetés és áldás.
Petra – az illatok útján
Petra, a legendás sziklaváros a nabateus civilizáció ékköve és egyben a Biblia világának is része. A város bibliai neve Sela („kőszikla”), amely megjelenik Ézsaiás és a Királyok könyvében is.
„Küldjetek bárányokat a föld uralkodójának, Selából, a pusztán át, a Sion leányának hegyére.” (Ézsaiás 16,1)
A térség a bibliai Edóm földjeként ismert, amely Ézsau (Jákób bátyja) öröksége volt. A „vörös” jelentésű Edóm név nemcsak a táj színére utal, hanem arra a vörös lencsefőzelékre is, amiért Ézsau eladta elsőszülöttségi jogát.
„Adj ennem ebből a vörös ételből… Ezért nevezték Edómnak.” (1Móz 25,30) „Jákób meg adott Ézsaunak kenyeret és lencsefőzeléket. És ő evett, ivott, azután fölkelt, és elment…” (1Móz 25,34)
Ez az ételhez kötött sorsfordító döntés jól tükrözi, milyen mélyen beágyazott az étkezés jelentősége a bibliai történetekbe. A térség élelmiszerkultúrája mindig is a hegyvidéki életmódhoz igazodott: hüvelyesek, gabonafélék, hagymafélék, datolya, vadfűszerek jellemezték az egyszerű, de tápláló étrendet.
Petra ugyanakkor sokkal több volt, mint egy hegyi település: kereskedelmi csomópontként része volt az ókori tömjén- és mirhaútvonalnak. Ezek az illatos anyagok a kultikus szertartásokban játszottak szerepet, illetve a Biblia legismertebb jeleneteiben is megjelennek, leginkább az áldozatok és a királyi ajándékok részeként – gondoljunk a napkeleti bölcsekre.
„Megnyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” (Máté 2,11)
A tömjén és a mirha az ókorban áldozati illatként, gyógyszerként, balzsamként is szolgált, a test és a lélek tisztulásának eszközei voltak. Ma Petra környékén számos helyi kézműves kínál ezekből készült termékeket: illóolajokat, szappanokat, illatszereket, amelyek bibliai hangulatot idéznek meg a modern utazók számára.
Petra így egyszerre idézi fel a vörös kőbe zárt bibliai örökséget, a fűszeres illatok útvonalát, és a gasztronómiai emlékezet darabjait, ahol az étel, az illat és a szikla egyszerre hordoz történelmet, hitet és ígéretet.
Wadi Rum – A sivatagi vándorlás ízei
Wadi Rum, Jordánia lenyűgöző sivatagi vidéke, nem szerepel név szerint a Bibliában, mégis könnyen kapcsolható a Szentírás egyik legmeghatározóbb történetéhez: Izrael népének negyvenéves pusztai vándorlásához, amikor a Vörös-tengertől északra haladva Mózes vezetésével az Ígéret földje felé tartottak. A vörös homokkő sziklák, a végtelen horizont és a víz utáni sóvárgás képei mind visszacsengenek a Kivonulás könyvének lapjain.
A sivatag nemcsak fizikai helyszín volt, hanem próbatétel, megtisztulás és az isteni gondoskodás színtere is. Itt tanulta meg a nép, mit jelent teljesen Istenre hagyatkozni.
„És hullott a harmat a táborra, majd amikor felszállt a harmat, íme, a puszta felszínén apró pelyhek voltak… Mózes pedig azt mondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül.” (2Móz 16,14–15)
A manna, amit Isten nap mint nap adott, a túlélés kenyere lett egyszerű, természetes, időhöz és engedelmességhez kötött táplálék. A Biblia több helyen is utal rá, hogy a pusztai vándorlás során víz, hús, kenyér és méz után sóvárogtak, és ezek megjelenése mindig az isteni jelenlét és gondoskodás jele volt.
„És tápláltad őket a pusztában negyven éven át; semmiben sem volt hiányuk.” (Nehémiás 9,21)
Wadi Rum mai gasztronómiája is ebből az egyszerűségből táplálkozik. A beduin közösségek parázsban sült kenyere, fűszeres rizses-húsos ételei, tejes-teás italai mind a sivatag élelmiszer-kultúrájának részei. A zarb, a földbe ásott sütőben készített húsétel, a shrak, a vékony kenyér, és a datolyával vagy mézzel édesített teák mind-mind a lassú megérkezés, pusztai vendéglátás és túlélés szimbolikus elemei.
A régió további érdekessége, hogy a késő római és bizánci korban számos keresztény szerzetes és remete élt a Wadi Rum barlangjaiban. A „Rum” elnevezés maga is a helyi beduin törzsek szájhagyományából ered, akik a keresztény remetéket „rum”-nak, azaz „rómaiaknak” nevezték. Innen a hely neve, Wadi Rum, a rómaiak völgye. A Wadi Rum így a csillagfényes égbolt és a sziklasivatag világa mellett az isteni gondoskodás csendes tanúja is. Itt az étel nem csupán táplálék, hanem emlékeztető is: a legnagyobb szárazságban is lehet élet.
Jerash – bibliai ízek Jordániában a pogány konyha határvidékén
A mai Jerash városát az ókorban Gerasa néven ismerték, és a Biblia idejében a híres Dekapolis, azaz a tíz város szövetségének egyik tagja volt. Ez a terület kívül esett a zsidó vallási központokon, így gyakran pogány vidékként említik, mégis fontos helyszíne volt Jézus szolgálatának.
Bár a város maga nem szerepel gyakran név szerint a Szentírásban, közvetve kapcsolódik az evangéliumi történethez, amikor Jézus átkel a Genezáreti-tavon, ahol meggyógyít egy megszállott embert. A történet egyik legmeghökkentőbb eleme, hogy a tisztátalan lelkek egy disznónyájba költöznek, amely aztán a tóba veti magát.
„A disznónyáj pedig, mintegy kétezer, a meredekről a tengerbe rohant.” (Márk 5,13)
Ez a jelenet a gasztronómiai és kulturális különbségeket is érzékelteti. A zsidók számára a disznó tisztátalan állatnak számított, a Dekapolis területén viszont elfogadott volt a sertéstartás és -fogyasztás. Ez is rámutat arra, hogy Jerash környéke élelmiszerkultúrájában eltért az Ígéret földjén megszokottól.
A római kori Gerasa később a keresztény kultúra fontos központjává vált, bazilikákkal és keresztény közösségekkel. A mai látogatók Jerashban a kőbe vésett múlt nyomai mellett azt is felfedezhetik, hogyan formálta a térség gasztronómiáját a keleti és nyugati világ találkozása. A mediterrán és mezopotámiai konyhák hatása, valamint a pogány és zsidó hagyományok keveredése ma is jól érzékelhető az étkezési kultúrában. Ma Jerash környékén is megtaláljuk azokat az alapanyagokat, amelyek a Biblia világát jellemezték. Gabona, olíva, szőlő, hüvelyesek és fűszerek, de a római hatásra emlékeztetve megjelentek a húsos ételek, füstölt áruk, és a fűszeres szószok is, amelyek a mai jordán konyhában is nyomot hagytak.
A Biblia első lapjain Isten gyönyörködve néz végig a teremtett világon és azt mondja rá: „igen jó”. A gyümölcsökkel teli kosarak, a fűszerek és sült lepények illata, a zöldellő olajfák, a méz édes íze, a frissen sajtolt olívaolaj és a közös lakomák öröme mind ennek az isteni ajándéknak a részei. A „tejjel és mézzel folyó föld” emlékeztető arra, hogy Isten itt, a földön is áldásokkal vesz körül bennünket. Az ország bibliai tájai ezt a kettős gazdagságot idézik meg illatokban, alapanyagokban, történetekben így a bibliai ízek Jordániában tovább élnek. És ha figyelünk, minden falatban ott a hála, minden kortyban ott a történet.
(Fotók: Ambrus Gergely)
