A magaslati átjárók rettenthetetlen védői, kik a vérbosszú törvényét követik és temérdek kincset őriznek. Ősi történetük miatt érdemes megismerkedni a szvánokkal. A Közép-Kaukázus legmagasabb hegyei között élnek és már időszámításunk előtt rettegett harcosok hírében álltak. Elszigeteltségüknek köszönhetően falvaik a középkori jellege megmaradt, ezért az arra látogató vándor egy időutazáson vehet részt. Szvaneti Grúzia egyik legautentikusabb régiója, amit semmiképp sem szabad kihagyni egy kaukázusi utazásból.
Társadalmi és állami berendezkedés
A szvánok etnikailag a grúz néphez tartoznak, de saját íratlan nyelvük és komplex dallamvilágú zenéjük van. Társadalmuk demokratikus elveken alapult, férfiak és nők 20 éves kortól egyaránt részt vettek a vezető megválasztásában, akiben a nép egy magas intellektualitással rendelkező, tiszteletre méltó személyiséget látott. Háborús időkben bátor vezér, békeidőben pedig igazságos bíró, aki a kisebb kérdésekben egyedül dönthetett, de a súlyosabb ügyekben gyűlést hívtak össze, ahol a résztvevők szavazhattak. Mivel a régióban nem alakultak ki társadalmi osztályok, nem volt például arisztrokrácia és jobbágyság, egy 18. századi utazó szerint a szvánok megalkották az ideális társadalmat, amiben az egyén szabad akarata mindennél előbbre való volt. Szvaneti ezek szerint a demokrácia iskolapéldája volt.
Az emblematikus tornyok eredete
A világon egyedülálló építkezésüket a középkortól fogva megőrizték. Erődszerű, toronnyal kiegészített kétszintes házakban, azaz machubikba laktak, amelynek földszintjén egyterű nyitott tűzhelyű térségben élt a család a háziállatokkal, az emeleti helységet, vagyis darbazit csak nyáron használták. A két szintes építmény nemcsak azért volt praktikus, hogy a magas hó ne lephesse el teljesen, hanem a hozzáépített tornyával védelmi funkciót látott el. A tornyok 5×5 méter alaprajzúak és 25 méter magasak voltak. Alsó szintjein aludtak vagy itt raktározták a betakarított termést. A felsőbb emeletek bejárata 3-4 méterre található a földszinttől, és csak létrával megközelíthető, amelyet támadás esetén felhúztak. Innen jól belátták a térséget, kifelé szűkülő ablakaik biztosították, hogy fedezékből tudjanak pontos lövéseket leadni.
Vérbosszú, mint a igazságszolgáltatás eszköze
A szvánok híresek arról, hogy gyakran nyúltak fegyverhez konfliktusaik rendezésében. A vérbosszú intézménye, saját nyelvükön mesisxleoba, feljogosította a sértett férfi rokonát, hogy a bűnös tettet az elkövetőn vagy családja fején megbosszulhassa. Ezt szemet szemért elvként ismerhetjük. A bosszú indítéka lehetett tervezett vagy véletlen gyilkosság és erőszaktevés. Nemcsak egyének között, hanem klánok, faluk között is életben lépett. Egészen a 80-as évekig jellemző volt ez a fajta igazságszolgáltatás, a 2000-es években már csak alkalomadtán olvashatunk ilyen esetekről.
Szvaneti, a külvilágtól elzárva
A szvánok olyannyira elszigetelten éltek, hogy számtalanszor előfordult, hogy háborús időkben a lejjebb élő grúzok hozzájuk menekítették fel kincseiket. Ennek köszönhetően különlegesen régi ikonokat, ékszereket, kéziratokat rejtettek őrtornyaik. Ők pedig szigorúan vették feladatukat, aki a kincsestárból lopni merészelt elűzték, sőt átokkal sújtották. Falvaikat gyakran fallal vették körül, és tornyokkal védték a hegyi átjárókat. Magas építményeikben őrködtek a vidék felett, és ha idegeneket láttak közeledni, fellángoltak a jelzőlángok, jelezték a többi állásnak a veszély közeledtét. Képzeljük csak el, milyen látványt nyújtottak a hegycsúcsok tornyaiban felgyulladó tüzek!
Elszigeteltségüknek köszönhetően a települések és tornyos házaik túlélték az évszázadok megpróbáltatásait, így a vidéken járva ma is átélhetjük, milyen lehetett az élet a zord hegyek ölelésében.
