A természet erőinek megzabolázása, szűkebb és tágabb környezetünk lakhatóvá és biztonságosabbá tétele az emberiség egyik legősibb készetetése. Azonban a modern tudományos és technológiai vívmányokba vetett hit olykor a valóságtól teljesen elrugaszkodott tervek megvalósítására sarkall, melyek sokszor a következmények felmérése nélkül születnek. Az alábbiakban néhány izgalmas vagy elrettentő környezetátalakítási projekteket veszünk sorra.
Az Atlantropa-projekt
Már a 19. században kimutatták, hogy a Földközi-tenger több vizet párologtat el, mint amennyit a belé torkolló folyók szállítani képesek. A hiányzó vízmennyiséget az Atlanti-óceán pótolja a Gibraltári-szoroson keresztül. Herman Sörgel német építész a 20. század 20-as éveiben egészen utópikus ötlettel állt elő. Az Atlantropa-projekt keretében gátat kellene emelni Gibraltárnál, illetve a Dardanelláknál, hogy a Földközi-tenger vizét 100-200 méterrel lecsökkentsék. Az így nyerhető, nagyjából hét Magyarországnyi területet meg lehetne művelni. A 35 kilométer hosszú, 2,5 kilométer széles és 500 méter magas gibraltári gát vízerőműként működtetve 49000 MW teljesítményre lett volna képes. Összehasonlításképpen a paksi atomerőmű napjainkban alig 2000 MW-t termel. Az Atlantropa-projekt keretében Európa megújuló forrásokból biztosította volna energiaszükségletét, függetlenné vált volna Ázsiától, és lehetővé vált volna Afrika teljes gyarmatosítása. Berlint Fokvárossal szuper vonat kötötte volna össze, cserébe eltűnt volna a görög-, dalmát-, török szigetvilág. A tudósok és szakemberek által évtizedekig csiszolgatott megalomán tervekből végül semmi sem vált valóra.
A Balaton felszántása
A magyar tenger lecsapolására is születtek meghökkentő tervek. Kétségtelen, hogy évszázadokkal ezelőtt a Balaton nem számított kedvelt úti célnak. A vízszabályozások előtti bűzös, mocsaras, lápos, nádasokkal benőtt tó, a folyamatos áradásaival inkább volt bosszúság, semmint öröm forrása. Elsőként Mária Terézia megbízásából, Krieger Sámuel dolgozott ki terveket a Balaton lecsapolására, majd a felszabaduló földterületek mezőgazdasági hasznosítására. Szerencsére a megvalósítást a helyi nemesekre bízták, akik bojkottálták a kivitelezést, hisz jól tudták, hogy a kiszáradt tó helyén csak használhatatlan, kopár, futóhomokos terület maradna. A 20. század derekán azonban újra napirendere került a “fölösleges Balaton” kiszikkasztásának terve. Pap János, az MSZMP Veszprém Megyei Bizottságának első titkára túl azon, hogy Veszprémet világvárosi szintre kívánta fejleszteni, úgy találta, hogy a magyar tenger fölösleges huncutság, és mivel a népet etetni kell, így hasznosabb lenne a tavat kiszikkasztatni és a helyére kukoricát vetni. Szerencsére az akkori állampárt főtitkára, Kádár János nem rajongott túlságosan az ötletért.
Az Aral-tó katasztrófája
A kizárólag haszonra összpontosító, de a lehetséges károkat figyelmen kívül hagyó grandiózus projektek szomorú példája az Aral-tó esete. A 20. század közepén az Aral még a világ negyedik legnagyobb sós vizű tava volt. Gazdag halállománya a Szovjetunió teljes haltermésének 17 százalékát adta, bőségesen eltartva a part menti halásztelepüléseket és városokat. Aztán valakinek eszébe jutott Moszkvában, hogy a tó környéki Kara-kum sivatagot ki kellene zöldíteni, hogy ott dinnyét, rizst, de leginkább gyapotot termeszthessenek. Így hát csatornákat ástak és elterelték az Aralt tápláló, Amu-darja és Szir-darja folyók vízeit. A mezőgazdaság be is indult a kopár vidéken, csakhogy az Aral-tó közben elapadt. A helyén kipusztult élővilágú, torokkaparó sivatagos-sós pusztaság maradt, az egykori halásztelepülések némelyike több, mint száz kilométerre fekszik a megmaradt, haldokló vizű tó mai partvonalától.
Ha szeretnél többet megtudni az Aral-tó történetéről, olvasd el Az Aral-tó legendája című írásunkat.
Szuezi-csatorna és Panama-csatorna
A kontinenseken átívelő kereskedelmi útvonalak évezredek óta behálózzák a világot. Hajdan a Földközi-tengerről nem lehetett átjutni az Indiai-óceánra. Bár a Nílust a Vörös-tengerrel összekötő csatornák már az ókorban is épültek, de azok idővel betemetődtek, feltöltődtek. A Szuezi-csatorna Társaság, Ferdinand de Lesseps, francia mérnök és diplomata kezdeményezésére, 1859-ben alapult, és 10 év alatt megépítették a 163 kilométer hosszú összeköttetést a földközi-tengeri Port Szaíd és a vörös-tengeri Szuez között.
Bár a Panama-csatorna csupán 77 kilométer, vagyis fele olyan hosszú, mint a Szuezi, mégis a megépítése embert próbáló feladatnak bizonyult. A kivitelezés mögött szintén Ferdinand de Lesseps és az újonnan alapított Óceánközi csatorna-társaság állt. A munkálatok 1880-ban kezdődtek, de csak 1914-ben fejeződtek be, az eltérő földrajzi és éghajlati adottságok, illetve az elcsalt pénzek miatt. A társaság kétszer csődbe ment, és a munkálatokat végül az Egyesült Államok fejezte be. A több, mint 30 év alatt, közel 30 000 munkás élete veszett oda az elviselhetetlen munkakörülmények és a gyilkos trópusi betegségek miatt.
Az elárasztott Bözödújfalu – Erdély, Románia
Nem csak lecsapolás, de az elárasztás is katasztrofális következményekkel járhat. Nagyon közeli példa erre az erdélyi Bözödújfalu esete, ahol 1975-ben először csupán árvízvédelmi céllal egy gátat kívántak emelni a Küsmöd patakra. A munkálatok többször megtorpantak, majd újraindultak. A 80-as évek derekára teljesen átírták a terveket és azokban már egy víztározó tó is szerepelt, sajnos pont a falu helyén. 1985-ben elkezdték a lakosság kitelepítését, majd a duzzadó Küsmöd pár év alatt elárasztotta a települést. A Bözödújfalusi-víztározó építése a Ceaușescu-rezsim úgynevezett településszisztematizálási tervének, vagyis a szándékos falurombolási programjának, többek között a magyar, illetve a német kisebbség tönkretételének szimbolikus, de sajnos nem az egyetlen példája volt Romániában. A rendszer bukásával a program szerencsére véget ért.
A cikket Gueth Péter, a WanderWell túravezetője írta.
