A hajdani Szovjetunió területén, de a mai Üzbegisztán és Kazahsztán határán fekvő Aral-tó egykor a világ negyedik legnagyobb kiterjedésű, sós vizű tava mára vízmennyiségének kilencven százalékát elveszítette és az élővilág nagy része kipusztult. A mindössze néhány évtized alatt bekövetkező, csendes Csernobilnak is nevezett katasztrófa az emberi következetlenség és felelőtlenség tanulságos huszadik századi mementója.
Mint egy apokaliptikus táj
Az Aral-tó déli partján, Mujnak kikötőjében maró, sós homokot fúj a szél. A világítótorony fényei áttörnének a kavargó homokszemcséken, ha még működnének. A reflektorok utat mutatnának a halászhajóknak kint, az éjszakai nyílt vízen, ha még volnának hajók, ha még volna egyáltalán víz Mujnaknál.
Az egykori kikötő helyén ma rozsdás roncsok süppednek a meder aljába. Megfeneklett, lyukas bárkák dülöngélnek a kopár sivatag homokbuckáin. Évtizedekkel ezelőtt még békésen ringatóztak a hullámokon, hordták a kifogott halat a város feldolgozó üzemeibe, pezsgett itt az élet. Aztán egyszer, talán egy éjszaka az Aral eltűnt alóluk. Elapadt a víz, mert az ötvenes években egy moszkvai irodában úgy döntöttek, hogy az Aralt tápláló Amu-darja és Szir-darja folyók vizeit inkább a mezőgazdaság számára kellene felhasználni. Tervbe volt véve, hogy a száraz Kara-kum sivatagot csatornákkal hálózzák be, hogy rizst, gyapotot és dinnyét termesszenek. A gyapotot fehér aranynak hívták, és valóban, az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság rövid idő alatt a világ élvonalába került a termesztésében.
A katasztrófa előjelei
Az Aral-tó pusztulásának jelei már a hatvanas években megmutatkoztak. A vízszint csökkenni, a sókoncentráció nőni kezdett. A nyolcvanas években, messziről hozott, fagyasztott áruval, még életben tartották a halfeldolgozást egy darabig, de a vízpartig akkor már több tíz kilométert kellett gyalogolni Mujnaknál. Ma 140-et kell. És az út veszélyes. Aki csak tehette, rég elköltözött innen. Akik maradtak, azok életét megfojtja az Aral helyén maradt sós homok. A szél felkapja, fújja, összekeveri a gyapotültetvényeken használt permetszerekkel, aki belélegzi rosszul lesz és megbetegszik.
Helyreállítás atomrobbantásokkal
A hetvenes évek elején egy másik moszkvai irodában kitalálták, hogy az Irtis, Pecsora, Tobol és Iszim folyók folyásirányát sorozatos atomrobbantásokkal kellene megfordítani, hogy azok pótolják az Aralból hiányzó vízmennyiséget. 1971-ben egy Vasjukovo nevű település mellett került sor az első detonációra. Sikertelenül. A sugárszennyezés viszont olyan erős lett, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nyomására a tervezett többi 249 robbantást inkább felfüggesztették. Az Aral tovább apadt. Bár a gyapot biznisz dúsan virágzott, annak hasznát jobbára a moszkvai irodákban dolgozó elvtársak élvezhették csak, de nem a helybéliek. A kilencvenes évek végére a tó két részre, majd pár évvel később háromra szakadt. A Dél-Keleti-Aral-tó nevű keleti rész azóta kiszáradt. Csak a szél sodorja a sós homokot.
Titkos katonai kísérletek az Aral-tó körül
A huszadik század közepén még számos sziget magasodott ki a tiszta, élettel teli, türkizkék vízből. Ezek közül az egyik az Osztrov Vozrozsgyenyija, magyarul Újjászületés-sziget adott otthont a Szovjetunió különös kísérleteinek. Az eldugott szigeten felépített Aralszk-7 nevű titkos és elzárt város nem a szép tájról és a jó strandokról lett híres. A mindössze 1500 lakosú településen antrax, tífusz, tularémia, himlő és más borzalmas kórokozók biológiai fegyverként való bevethetőségével kísérleteztek. Bár folyamatosan fordultak elő súlyos balesetek, az Aral vize biztonságot adott a szabadtéri tesztekhez, amíg el nem apadt. 1991-ben, a Szovjetunió szétesése után mindössze néhány hét alatt evakuálták a várost. A laboratóriumokat és a bennük tárolt halálosan veszélyes vírusokat és bacilusokat meglehetősen hanyagul kezelték. A tároló tartályokat sekély gödrökbe temették, alig csupán valamivel a földfelszín alá.
2002-ben üzbegisztáni-amerikai együttműködéssel sikerült fertőtleníteni tíz ismert antrax tárolóhelyet, azonban ezzel még nem szűnt meg a veszély. A szél nem csak a növényvédő szerekkel szennyezett sós homokot kaphatja fel, hanem az esetlegesen fel nem tárt, és még fertőző spórákat is. Bár a hajdani titkos területre ma már különösebb engedély nélkül is be lehet lépni, azért mégsem tanácsos felkeresni az Újjászületés szigetét.
Az Aral-tó újjászületése
Az Aral-tó története azonban szerencsére még nem ért véget. 2005-ben, a Kazahsztánhoz tartozó részen felépült a Kokaral-gát a tó északi és déli részét elválasztó szorosban. Így az északi meder vízszintje folyamatosan emelkedik. Aral város, melytől egykor közel 100 kilométernyire apadt el a víz, ma már csupán alig 10 kilométerre van tőle. Úgy tűnik, a tó visszatér. Amennyiben az északi meder víztartalma eléri az eredeti szintet, a tervek szerint a vizet átengedik majd a déli részbe is.
Azoknak, akik érdeklődnek a kiszáradt Aral-tó, illetve a homok hullámokon úszó hajóroncsok iránt, az üzbegisztáni Mujnak (Moynaq) városát kell célba venniük. Ide legkönnyebben Nókis (Nukus) városából lehet eljutni menetrend szerint közlekedő buszjáratokkal, az út nagyjából 3,5 óra.
Írta: Gueth Péter,
a WanderWell túravezetője
Ha olvasnál még hasonló írásokat, úgy a Grandiózus projektek, melyek átalakították (volna) a világot című írásunkat is ajánljuk.
További információk az Aral-tóról.