Globalizálódott világunk lényege a kapcsolat. Távoli földrészek, egymástól különböző kultúrák napi szintű összeköttetésben állnak egymással. Délkelet-Ázsia a világ legsokszínűbb földrésze. A térség hihetetlen tempóban fejlődő városai, hipermodern felhőkarcolói és gyorsvasútjai mellett azonban megtaláljuk itt a civilizációtól elzárkózó, még a legősibb hagyományokat őrző törzseket, népcsoportokat is. Az alábbiakban közülük néhány különlegesebbet mutatunk be.

A tengeri cigányok

Délkelet-Ázsia trópusi tengerein számos népcsoport él, akiket összefoglalóan tengeri cigányoknak vagy tengeri nomádoknak neveznek. Megtalálhatóak Mianmar, Thaiföld, Malajzia és Indonézia part menti sekély vizeiben. Cölöpökre épült, vagy vízen úszó lakóházaikat csónakokkal közelítik meg. Főként halászattal foglalkoznak, és ha rajtuk múlik, nem teszik ki lábukat a szárazföldre. Mivel az életük java részét a vízben töltik, néhány törzsnél speciális képességek alakultak ki. A Moken törzsbéli gyerekek olyan élesen látnak a víz alatt, mint a delfinek, a Bajo törzs tagjai egy levegővétellel több, mint tíz percig képesek a víz alatt maradni, és ha kell, akár hatvan méter mélyre is lemerülhetnek.

A Mentawai törzs

Szumátra nyugati partjaitól 100-150 kilométerre fekszenek a Mentawai-szigetek. Sokáig nem vetődött errefelé senki, így az itt élő mentawaiok a külvilágtól védve, és elzártan élhettek hosszú ideig. Ma ők Indonézia egyik legrégibb törzse, akik még mindig vadászó – gyűjtögető életmódot folytatnak. Bár a kormányzat mindent megtesz, hogy integrálja őket a fejlődő egyenlítői ország vérkeringésébe, a mentawaiok továbbra is kitartanak őseik hitvilága mellett. Úgy gondolják, hogy mindennek saját szelleme van, így nem vágnak ki egyetlen fát, nem vadásznak le egyetlen állatot sem anélkül, hogy előzetesen bocsánatot ne kérnének tőle.

Toraják földje

Az indonéziai Sulawesi (Celebesz) szigetének délnyugati, hegyekkel körülvett részén élnek a toraják, akik különös és bizarr halotti, illetve temetési szertartásaikról híresek. Az elhunytak olykor évekig a családdal maradnak mielőtt eltemetnék őket. Mosdatják, öltöztetik és akár a vacsoraasztalhoz is ültetik a holttesteket. Egy toraja házba lépve illendő köszönni és bemutatkozni a halott családtagnak. A várakozás oka az, hogy a temetéshez nélkülözhetetlen áldozati vízibivalyok nagyon drágák, és család minden felnőtt tagjának hozzájárulása mellett is hosszú időt vesz igénybe a szükséges pénzösszeg előteremtése. A Torajákról itt írtunk bővebben.

A pápuák

Új-Guinea szigete az egyik legősibb lakott terület a Földön, mégis szinte napjainkig elzártan éltek itt a különféle népcsoportok. A mezőgazdaság a világ más részeitől függetlenül fejlődött ki, itt háziasították először a banánt és a cukornádat. Bár a 16. század során kötött ki európai hajó Új-Guinea partjainál, mégis egészen a 19. századik ismeretlen vidéknek számított a pápuák földje. A Balim folyó völgyében élő Dani törzset csak 1938-ban fedezték fel. A danik különleges viseletükről híresek. A nők fűszoknyát hordanak, míg a férfiak – a nyakláncokat leszámítva, úgynevezett kotekát, vagyis pénisztokot, melyeket szárított tökből készítenek. A dani nyelvben mindössze két szót használnak a színek megnevezésére: mili jeleneti a sötét, hideg tónusokat a zöldtől a kéken át a feketéig, a mola pedig a meleg és világos színeket a fehértől a sárgán át a vörösig. Bár régen divat volt errefelé a kannibalizmus, manapság már nem ápolják ezt az ősi hagyományt.

A hosszú nyakú kayanok

Thaiföld északi részén élnek az eredetileg Mianmarból (Burmából) származó Kayan törzs tagjai, akiket padaungnak, vagyis hosszú nyakúnak is neveznek. A nők kislány koruktól kezdve, minden évben egy-egy újabb réz perecet erősítenek a nyakukra, melyeket aztán egész életükön át viselnek. Az évek során egymás főlé kerülő nyakdíszek deformálják a csigolyákat, elsorvasztják az izmokat, és annyira megnyújtják a nyakat, hogy annak hossza akár a kétszerese is lehet az átlagosnak. A kayan nők ékszereiket sohasem veszik le. E különös viselet eredetéről nincs egységes álláspont. Van, aki szerint eredetileg a ragadozók ellen védett, míg más szerint a népi mondavilágban szereplő sárkányokhoz tette hasonlatossá viselőjét.

A harcias szentinelézek

Az Indiához tartozó, Andamán-szigetcsoport egyik tagján, az Déli-Szentinel-szigeten él a világ legharciasabb népcsoportja. A szentinelézek már az ókorban is hírhedtek voltak barátságtalanságukról, akik mindenfajta közeledésre nyílzáporral és dárdahajigálásokkal válaszoltak. Egészen a mai napig nem sikerült kapcsolatba lépni velük, aki megpróbálta azt azonnal lenyilazták. Sem a nyelvük, sem a kultúrájuk nem ismert. A távoli megfigyelések alapján halászó – vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak, de a mezőgazdaságot nem ismerik. Mivel a szigeten ásványkincsek és más, értékes nyersanyagok nincsenek, ráadásul a korallzátonyok miatt nehezen megközelíthető, így nem sok értelme van barátkozni a szentilenézekkel. A törzs létszáma nagyjából 40 – 500 fő lehet, de ez csak becsült adat. A legutóbbi cunami után még megvoltak. Reméljük, azóta is jól vannak.

A cikket Gueth Péter, a WanderWell túravezetője írta.