Messze a világtengertől, elzártan a Hindukus égbetörő hegyvonulatai között, az egykori Selyemút mentén fekszik egy titokzatos ország: Afganisztán. Történelme során hódítók és nagyhatalmak egész sora szerette volna elfoglalni és uralni – mindhiába. Miközben országuk kiérdemelte a “legyőzhetetlen” vagy a “birodalmak temetője” címeket, az évszázados küzdelmek után az afgánok ma sem szeretnének mást, mint békében és nyugalomban élni földjükön, mások befolyásától mentesen.
Afganisztán neve összeforrt a szüntelen háborúskodással, illetve az ehhez kapcsolódó nyomorúságos társadalmi és gazdasági viszonyokkal. Így meglehetősen nehéz az Ázsia szívében elterülő, fantasztikus adottságokkal rendelkező országról más szemszögből is olvasni.
Dacára azonban a generációkat sújtó konfliktusoknak, létezik egy másik, kevesek által ismert, varázslatos Afganisztán is, amelyet utazók és felfedezők kívántak megismerni. Azon keveseket, akiknek ez valóban sikerült – köztük a Selyemút világhírű magyar kutatójának, Stein Aurélnak -, az ország misztikuma teljesen rabul ejtette.
Kultúrák olvasztótégelye
Afganisztán legnagyobb népcsoportja, a mai társadalom 42%-át alkotó pastunok (más néven afgánok) hite szerint, amikor az Isten megteremtette a világot, észrevette, hogy megmaradt neki egy nagy halom szikla. Hogy ne menjen kárba, e sziklákból megalkotta Afganisztánt. A sziklás, kietlen és zord tájat levegőből és felszínről szemlélve azonnal megérthetjük a pastunokat – de nem feltétlenül azokat, akik el akarták foglalni ezt a vad vidéket.
Rápillantva Ázsia térképére azonban hamar rájövünk, mi ösztönözte az elmúlt négyezer évben a hódítókat és nagyhatalmakat Afganisztán elfoglalására. Noha a mostoha természeti környezet a komolyabb államformák kialakulásának valóban gátat szabott, a terület kiváló stratégiai helyzetét már az ókorban felismerték.
Afganisztán területén találkoztak ugyanis a kelet-nyugat és az észak-dél irányú, nagy civilizációkat összekötő kereskedelmi útvonalak. Így ezen a területen nemcsak értékes portékák cseréltek gazdát, hanem különböző népcsoportok, kultúrák és vallások számára is egy egyedülálló találkozási pont volt. E társadalmi és etnikai sokszínűség bár átalakult, de mind a mai napig jellemzi Afganisztánt. Az ország természeti adottságai miatt azonban a különböző népcsoportok (pastunok, tádzsikok, hazarák stb.) többnyire egymástól elzártan éltek, s a köztük lévő kapcsolatokat sok esetben a törzsi villongások jellemezték és jellemzik mai is.
Birodalmak ütközőzónája
Önmagában már a virágzó kereskedelmi csomópont feletti uralom felkeltette a különböző uralkodók kíváncsiságát. Volt azonban még egy ennél is nagyobb horderejű cél: a kincsekben mérhetetlenül gazdag, mesés India megszerzése.
A mai Afganisztán és Pakisztán határán fekszik ugyanis a Föld stratégiailag egyik legfontosabb pontja, a Haibar-hágó – India kapuja. Az egyetlen pont, ahol karavánokat vagy nagyobb hadseregeket a hétezer méteres magasság fölé is törő Hindukuson keresztül lehetett vezetni az indiai síkságra.
II. Kürosz perzsa nagykirály, Nagy Sándor, Timur Lenk mongol fejedelem, majd később az orosz cárok is felismerték: aki a Hajbár-hágót uralja, az Indiát uralja. S fordítva: a hatalmas Hindusztáni-félsziget csak akkor lehet biztonságban, ha India urai ellenőrzik a hágót. A Hajbár-hágót azonban érdemben csak akkor lehetett felügyelni, ha a magas hegyláncokkal tagolt és etnikailag rendkívül sokszínű Afganisztán egészét és tartósan uralták. Ez pedig már meghaladta a legtöbb uralkodó képességét.
A vakmerő, földjeikért, családjaikért, vagyonukért és becsületükért azonnal kardot rántó és életük árán is harcoló afgánok ugyanis sosem adták könnyen országukat az idegen hódítóknak. Ami nem sikerült Nagy Sándornak az i. e. IV. században, az nem sikerült az orosz cároknak sem a XIX. századi Nagy Játszma idején az Indiát uraló britekkel szemben. (A Nagy Játszma a Brit és az Orosz Birodalom között Közép-Ázsia ellenőrzéséért folytatott hatalmi vetélkedés elnevezése. A fogalmat a szélesebb közönséggel Rudyard Kipling ismertette meg Kim című regényében.)
A konfliktusok azonban XX. századra sem csitultak: Afganisztán a hidegháború egyik legforróbb ütközőzónájává vált. Ekkor a Szovjetunió csapott össze az Egyesült Államok támogatta afgán mudzsahedinekkel, azaz szent harcosokkal. Hiába a helikopterek és a modern fegyverzet, Afganisztán lett a “Szovjetunió Vietnámja”: a tízéves véres küzdelem után a szovjetek megalázva vonultak ki.
Afganisztán azonban a XXI. századra sem lélegezhetett fel. A szovjet-afgán háborút egy rendkívül véres polgárháború és anarchia, majd a radikális iszlám felfogást képviselő Talibán uralma követte. Aztán a 2001. szeptember 11-i terrortámadást megbosszulandó, az Egyesült Államok támadást intézett a Oszama bin Ládennek menedéket nyújtó Talibán ellen. S bár a nemzetközi koalíció hamar megdöntötte a tálib rezsimet, a háború a mai napig nem ért véget – dacára a világ legerősebb és legfejlettebb katonai hatalmait tömörítő szövetségnek…
Immáron 20 éve tart az Egyesült Államok történelmének leghosszabb katonai beavatkozása érdemi eredmények nélkül. A célok már nem világosak, a szereplők két évtized alatt többször lecserélődtek, az áldozatok száma (különösen az afgán nép körében) hatalmas, a háborús károk pedig felbecsülhetetlenek. Afganisztán egy újabb birodalom temetőjévé vált.
Végletek földje
Miként a zord és barátságtalan téli táj tavasszal egyik pillanatról a másikra virágba borul és megszépül, olyan hirtelen indult virágzásnak a történelem során a kultúra és a gazdaság a háborúkat követő békés esztendőkben. S míg a hódítók jöttek, pusztítottak, majd elmentek, az afgánok – hatalmas veszteségeik ellenére is – még mindig ott vannak, rendületlenül védik ősi földjüket és elszántan kezdik újra. De már ők sem tudják hányadszorra…
Európai jólétünkben nehéz elképzelni milyen egy olyan országban élni, ahol – ha csak a közelmúltat nézzük – több mint négy évtizede folyamatosan háború zajlik. Generációk nőttek fel a konfliktusok, illetve az ezeket követő és évről-évre súlyosbodó gazdasági, politikai és társadalmi problémák árnyékában. De, ahogy az afgánok teljes erőbedobással harcolnak földjeikért, ugyanolyan szenvedéllyel élik meg örömeiket és a békés évek mindennapjait is.
Kevesen emlékeznek azonban már arra, hogy az 1979-es szovjet bevonulás előtt milyenek voltak a békés Afganisztán mindennapjai. A nők utcai viseletét napjainkban meghatározó, tengerkék burka akkoriban alig volt ismert (az csak a tálibok uralma alatt lett kötelező). Fedetlen fővel, nők ezrei tanultak különböző egyetemeken.
Eközben rengeteg világutazó indult neki az Eurázsiát átszelő, s Afganisztánt is érintő Hippi-útnak, hogy a Távol-Keleten találják meg a boldogság forrását. Sokan közülük azonban el sem jutottak el Kathmanduig vagy Bangkokig, ugyanis már Kabulban ráleltek – köszönhetően az afgán ópiumnak…
Az ópium hazája
Ami a hippiknek egykor csak átmeneti boldogságot jelentett, az ma sajnos az afgán (fekete)gazdaság alapkövét jelenti. Noha a ópiumtermelés és -kereskedelem visszaszorítására nemzetközi szinten felléptek az elmúlt évtizedekben, a háború alatt (és miatt) a rendkívül jövedelmező “biznisz” továbbra is átláthatatlan mértékben hálózza be Afganisztán társadalmi, politikai és gazdasági rendszerét.
Az ENSZ 2020-as jelentése szerint a világ ópium termesztésének 84%-ért, illetve az eurázsiai és afrikai ópiumkereskedelem közel 100%-ért egyedül Afganisztán felel. S az is beszédes adat, hogy 2007-2008 magasságában az afgán GDP több, mint fele ópiumból származott. A ár jelenlegi csökkenése miatt azonban jelentős “piaci átalakulásnak” lehetünk szemtanúi: az ópiumot kezdi felváltani a meth…
Afganisztán a turizmus fellegvára (lehetne…)
Az állandó konfliktusok és erőszak miatt afganisztáni turizmusról nem beszélhetünk. Mindig vannak persze olyanok, akiket hajtanak az extrém kalandok… Ugyanakkor nem őrültség azt kijelenteni, hogy Afganisztán lehetne Ázsia egyik turisztikai fellegvára, ahogy az 1960-1970-es években volt.
A különböző népcsoportokban mélyen gyökerező törzsi hagyományok, a történelmi és kulturális gazdagság, a vadregényes tájak, az ízletes afgán konyha, valamint az afgánok őszinte vendégszeretete és kedvessége mind olyan tényezők, amik utazók millióit vonzanák az országba – s amit a jelen sorok szerzőjének is volt alkalma személyesen megtapasztalnia.
S mik lehetnének egy afganisztáni kalandutazás kihagyhatatlan pontjai?
- a páratlan fekvésű és hamisítatlan keleti hangulatot árasztó Kabul, benne évszázadok kulturális és építészeti lenyomatával;
- az impozáns Hazrat-e Ali mecset Mazar-e Sharifban;
- a szovjetek elleni hősies ellenállás emlékeiben gazdag Pandzsír-völgy;
- az ország középső részén elterülő Bandar-e Amir Nemzeti Park;
- Herat monumentális fellegvára és perzsa stílusú nagymecsete;
- a Föld egyik legelzártabb hegyi vadonja, a Wakhan-korridor;
- gránátalma-szezon Kandahárban;
- nomád hegyi túrák bárhol a Hindukusban
Ehhez azonban először arra van szükség, amit az afgánok lassan fél évszázada nem láttak: békére. S ha ez bekövetkezne, az afgánok örömmel tennék le fegyvereiket, hogy hazaszeretetüket az állandó fegyverforgatás helyett a békés céllal érkező utazók szenvedélyes kalauzolásával mutassák meg a nagyvilágnak.
A világnak pedig lassan be kéne látni: háborúk idején Afganisztán mindig is a “birodalmak temetője” marad, de béke idején pillanatok alatt a fejlődés és kultúra fellegvárává változtatható. Ugyanúgy, ahogy zord tél elmúltával az ország egy szemvillanás alatt virágba borul.
A cikket Cseh Zsombor, a WanderWell túravezetője írta.
