Általánosan elfogadott az a nézet, hogy önkénteskedni jó, sőt, nemes dolog. Mégis az elmúlt években egyre többször hallunk arról, hogy a nyugati országból érkező önkéntesek valójában csak rontanak a fejlődő országok helyzetén – nem véletlenül!
Kereslet-kínálat
A „volunturizmus” egy virágzó, több milliárd dollárt érő iparággá nőtte ki magát. Rengeteg segíteni vágyó fiatal fizet nagy összegeket azért, hogy fejlődő országokba utazzon, és ott néhány hétig önkéntes munkát végezzen. Ezt gyakran az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő önkéntesküldő szervezetek által koordinált programokon keresztül teszik.
A projektekre jelentkezők száma évről évre egyre nő – így tehát a magasabb profit érdekében kénytelenek több önkéntes pozíciót is teremteni.
Ijesztő példa erre a kambodzsai árvaházak mögött rejlő valóság: az ENSZ felmérései szerint 40 évvel a vörös khmer népirtás után is egyre szaporodnak az árvaházak. Ennek oka a kereslet növekedése – de nem a magára hagyott gyermekek, hanem a nyugati turisták megnövekedett száma miatt, akik hajlandók magas összegeket fizetni azért, hogy úgy érezzék, tettek valamit a világ igazságtalansága ellen.
A UNICEF felmérései szerint azonban a fejlődő országok árvaházaiban élő gyerekek túlnyomó többségének legalább egy vérszerinti szülője életben van. Egyes országokban, például Libériában még az is előfordul, hogy az árvaházakban élők 97-98 százaléka nem is árva.
Nepálban az árvaházak és a gyermekotthonok megszaporodásához – a fejlődő világ sok más területeihez hasonlóan – szomorú események sora vezetett: a tíz éves polgárháború után az országban tombolt mélyszegénység. Az oktatási lehetőségek limitáltak voltak, és ebben az időben vezettek be törvényeket, amelyek lehetővé tették a nemzetközi örökbefogadásokat. A szülők elkezdték gyermekeiket biztonságosnak és jobb lehetőségnek beállított intézményekbe küldeni. Erre gyakran emberkeresedők beszélték rá a szülőket, akik elhitették velük, hogy a gyerekeik így majd jobb körülmények közt nőhetnek fel, miközben valójában kihasználták a sebezhető családokat a saját hasznukra. Bár a háború véget ért, az emberek továbbra is rengeteg gyereket adnak árvaházakba egy jobb élet hamis reményében.
Mit marad utánunk?
Az önkénteskedni vágyó fiatalok nagy részét a lehető legjobb szándék vezérli – azonban a szándék nem helyettesítheti a munka minőségét!
A volontőröket fogadó árvaházak gyakran hitegetik (a nagyon is élő) szülőket, hogy itt majd jobb taníttatásban fogják részesíteni a kicsiket. A valóságban azonban a legtöbb esetben nemcsak a hivatalos tanrendet nem tartják be, de az ide érkező önkéntesek túlnyomó többségének nincs tanári képesítése vagy tapasztalata, és alkalmassági vizsgán sem kell átesniük.
Sok szervezet a kétkezi munka lehetőségét kínálja a segíteni vágyó fiataloknak. Persze arról nem tesznek említést, hogy ezekben a térségekben állandó a munkanélküliség. A vállalkozók számára nem kérdés, hogy inkább foglalkoztatnak olyan önkénteseket, akik fizetni is hajlandóak, ahelyett, hogy helyi munkásokat dolgoztatnának fizetésért. Pedig a képzetlen önkéntesek munkája a legtöbb esetben csapnivaló.
„Kevés olyan kínos dolog van, mint nézni, ahogy húsz brit iskoláslány megpróbál kutat építeni a forró nepáli hőségben” – írta a Durham Egyetem hallgatója egy árvaházba tett útjáról. A helyiek nem akarják megsérteni az önkénteseket, így inkább nem mondanak semmit. Egy amerikai lány így mesélt tanzániai önkéntességéről: „Annyira rosszul végeztük a legalapvetőbb építési munkálatokat, hogy a helyieknek minden este le kellett bontaniuk az általunk rakott téglákat, és újjáépítették az egész szerkezetet, hogy másnap ne legyünk tudatában a kudarcunknak.”
Persze a végzett munka kérdőjeles minősége mellett azt is érdemes végiggondolni, hogy milyen érzelmeket hagyunk magunk mögött. Rengeteg árvaházi önkéntes, köztük Vigh Bori is mesél arról, hogy saját bőrükön tapasztalták: a gyerekekkel töltött idő gyakran többet árt, mint használ. Az állandóságra és biztonságra vágyó gyerekek életét folyamatosan felforgatják az egymást hetente váltó önkéntes pótszülők, akiket megszoknak, megszeretnek, majd újra és újra végig kell éljék, ahogy elhagyják őket.
A legjobb szándékkal
Durva vádak szerint a volontőröket nem is a jószándék vezérli, hanem azért mennek, hogy barátaik előtt felvágjanak és csináljanak pár képet instagramra. Bár ezek a rágalmak nyilván nem alaptalanok, mégis az insta-volontőrök száma elenyésző az igazán segíteni szándékozó önkéntesekhez képest. Az igazi problémát sokkal inkább az jelenti, hogy a fiatalok borzasztó alulinformáltan indulnak útnak, ami részben saját tudatlanságuk, részben pedig a küldő szervezet hibája, akik nem készítik fel illetve szűrik megfelelően a jelentkezőket.
Teju Cole nigériai-amerikai regényíró 2012-ben használta először „fehér megváltó komplexus” kifejezést. Állítása szerint befolyásos emberek leegyszerűsítik más országok összetett problémáit annak érdekében, hogy lehetőséget teremtsenek maguknak arra, hogy jobban érezhessék magukat saját jótetteiktől. Az önkéntesek saját fontosságuk hamis tudatában, a legjobb szándékkal indulnak „segíteni”, azonban erőfeszítéseik gyakran elkerülik az olyan sürgető kérdéseket, mint az infrastruktúra és az erőforrások hiánya.
Tudatos önkénteskedés
Ennek a cikknek nem az a célja, hogy lebeszéljen az önkénteskedésről. Csupán szeretnénk felhívni a figyelmedet, hogy ez egy nagyon összetett téma, amit érdemes sok oldalról és tüzetesen körbejárni, mielőtt segíteni indul az ember.
Lehet- e egyáltalán jól önkénteskedni? Vannak jó szervezetek, jó programok? Persze, hogy vannak – de rendkívül nehéz a jó projekteket kiszűrni az pelyvából. És nagyon sok a pelyva. Cikkünk második részében ebben fogunk Neked segíteni!
A cikket Almay Réka írta.
