Az emberiség azóta vadászik cetekre, amióta tengerre szállt. Az első vitorlások körülbelül hatezer éve jelentek meg a Csendes-óceánon, és ekkoriak a bálnavadászatra utaló első bizonyítékok is. Az azóta eltelt több ezer év alatt a bálnavadászat veszélyes, de jövedelmező iparágként terjedt el, és majdnem teljesen kipusztította a hatalmas tengeri emlősöket a Föld vizeiből. Mutatjuk, hogyan alakult át a véres üzlet népszerű turistaprogrammá, bálnalessé.
A vikingektől a bálnaolajig
Az Atlanti-óceán első bálnavadászai a vikingek és az észak-amerikai inuitok voltak, akik a part menti vizekben, kezdetleges eszközökkel vadásztak északi simabálnákat. Ez a faj volt a legkönnyebben elejthető cetféle, az angol neve (right whale) is erre utal.
A korabeli vadászok elsősorban a bálnák húsát használták fel, de a táplálék szűrésére szolgáló szilát is feldolgozták. Ebből készültek a viking és inuit kalapok, de még a horgászzsinegek is.
A nagy áttörés a 11. század környékén következett be. Ekkor az óceán nyugati partvidékén élő baszkok forradalmasították a bálnavadászatot. Hajóikkal eljutottak az Atlanti-óceán legtávolabbi vidékeire is.
A baszkok magukat tartják az első bálnavadászoknak. Annyi biztos, hogy ők űzték elsőként ezt az ipart jelentős mértékben. Öt évszázadon keresztül vadászták lélekvesztőikkel a bálnáktól akkor még nyüzsgő vizeket. Ezután beszálltak a ringbe a hollandok, a britek és a portugálok, később az amerikaiak is.
Ekkor már elsősorban a bálnaolajért folyt a hajsza. Ez biztosította a 18. és a 19. században az otthonok, a gyárak és a városok közvilágítását. Később az olajat kenőanyagként is felhasználták, a mondás szerint az ipari forradalom fogaskerekeit a bálnavadászat olajozta meg.
Óriási volt a kereslet, tízezrek mentek az óceánra vadászni. Az elejtett préda zsírját hatalmas rézüstökben olvasztották olajjá még a hajókon. Egyes beszámolók szerint az Atlanti-óceán déli szigetein tüzelőanyag hiányában eleven pingvinekkel táplálták a zsírt olvasztó tüzet.
A bálnavadászat nagyon gyors meggazdagodást ígért. Az atlanti partvidék és a szigetek (Izland, Azori-szigetek, Madeira) szegényei egyként kaptak a lehetőségen és indultak a tengerre, gyakran egyszerű felszereléssel, hajókkal. Így a halálozási ráta is magas volt.
Az igazi Moby Dick
Jellemzően a tengerészek, így a bálnavadászok is babonásak voltak. Rengeteg legenda keringett különös, már-már túlvilági cetekről, mint például a gyilkos és legyőzhetetlen Timor Tom-ról. A leghírhedtebb mind közül Mocha Dick, az agresszív albínó ámbráscet volt. Az üldözőbe vett bálnákat a vadászok rendszeresen Tom-nak, Dick-nek, Dennis-nek hívták.
Ez az állat hajókat zúzott porrá, tengerészek százait küldve a hullámsírba. A legenda szerint nemcsak akkor támadt, ha vadásztak rá, hanem akkor is, amikor a vadászok más ceteket vettek üldözőbe, és ő a környéken úszkált.
Valóságos hajtóvadászat indult ellene. Óriási erkölcsi elismerés járt annak, aki legyőzi Mocha Dick-et. Így nem meglepő, hogy legalább négy különböző vadászcsapat állította, hogy sikerült elpusztítania a fenevadat. Volt, aki bizonyítékként az elejtett állatot is bemutatta, amiből közel ötven beletört szigonyt szedtek ki.
Még egy évszázaddal később, a részben Mocha Dick történetén alapuló Moby Dick mozipremierjén is bemutatták a Platina nevű bálnavadász hajó szigonyosát, mint az embert, aki a rettegett ámbráscetnek megadta a végső döfést.
A robbanófejes szigonyok és a nitroglicerin – a bálnavadászat sötét korszaka
A bálnavadászat elterjedése lassan, de biztosan csökkentette az atlanti cetpopulációt. Olyannyira, hogy a baszkok vadászterületéről, a Vizcayai-öbölből a 19. század végére teljesen eltűntek a tengeri emlősök.
A gőzhajók megjelenése és a robbanófejes szigonyok elterjedése felgyorsította a folyamatot. A huszadik század elején már látszott, hogy az ipari méretű bálnavadászat hosszú távon nem fenntartható.
Közbejött azonban az első világháború, amikor a bálnaolajból előállított nitroglicerin hirtelen különösen fontos lett a harctéri robbanóanyagokhoz. Ekkortól jött az igazi sötét korszak. A huszadik század első évtizedeiben több, mint egymillió bálnát vadásztak le az Atlanti-óceánon.
A század második felére a cetpopuláció olyan drasztikus csökkenést szenvedett el, hogy 1946-tól különböző nemzetközi egyezmények próbálták kvótákhoz kötni a vadászatot, eleinte kevés sikerrel.
Bálnavadászat helyett bálnales
Időközben megjelentek a bálnaolaj felhasználásának szintetikus alternatívái. Ennek, és a környezetvédelmi mozgalmak nyomásának hatására a vadászatot 1986-tól globálisan betiltották.
Japán, Norvégia és Izland különböző indokokkal (kutatás, hagyomány) bizonyos fokig felmentést kapott a moratórium alól, de a trend megfordult. Az Atlanti-óceánon újra egyre több cet észlelhető, még a korábban teljesen kiürült baszk vizekben is megjelentek a kék bálnák.
A partvidéken és a szigeteken felváltotta a vadászatot a bálnales. Ezeken az egykori vadászok leszármazottai viszik nyílt vizekre az érdeklődőket, hogy azok természetes közegükben figyelhessék meg ezeket a csodálatos állatokat.
A bálnavadászok emlékét múzeumokká alakított egykori kunyhóik őrzik. A szigeteken még ma is megtartják a vadászidényt köszöntő, hagyományos fesztiválokat. Ezúttal már vadászat nélkül, a bálnaleseken részt vevő turisták társaságában.
(Fotók: Shutterstock)